Egyszercsak ott volt. A reggel. Pirkad. Biztosan őt is a kurva kutya ébresztette fel. Hogy mi a fenét tud ugatni szerencsétlen öreg harcos, nem tudom. De ki tudja választani az időpontot az biztos. Már tegnap este zaklatottan kezdődött ez a mai reggel. Az úgy történt, hogy elveszett a távirányító, igen, eltűnt. Komoly volt a dilemma, hogy akkor most reggelig nézzük az izét, vagy húzzuk ki a falból a dugót. Mi legyen? Kanapé, igen ott észleltük utoljára. Nincs. Merészen túlhaladtam a takarítások vonalát és kerestem azt a francos kis lapos irányítót. Találtam, egy megnyomorodott Milka csokit, egy kisautót, egy hajgumit, egy hajcsatot, kettő karamellás csokit, némi macska szőrt. Távirányítót nem.
Pirkad, a kutya persze visszafeküdt. A macska is alszik még. Felülök, néhány másodpercet várok míg minden a helyére folyik, két kezemmel megfésülöm nem dús hajamat. Erről a mozdulatról mindig eszembe jut az apám. Vasárnap ebéd utáni ébredése, ül, várja míg benne is helyére folyik minden, két kezével megfésüli nagyon szép és dús barna haját. Mikor meghalt akkor is nagyon szép haja volt. Tegnap előtt lett volna kilencvenöt éves és már nagyon nagyon régen elment a rákkal.
Az üzemben már ég a villany, egyre közelebb a világos, Judit már itt van, neki is van kutyája. Kimegyek a nappaliba, pirkad. A kanapén a reggeli ruhám, a távirányító az asztalon. Ahova tettem, hogy el ne tűnjön. Bepakolom a mosogató gépbe azt a néhány esti valamit. Csöndben, hogy ne üssek zajt. De persze ütök. Beveszem a gyógyszert, kedd van, csak két bogyó. Az egyik, a nagyobbik táplálék kiegészítő probiotikum, hogy áldozzak a tőke oltárán. Már egészen szürkék a felhők, az alkony kapcsolók még nem kapcsoltak. Bezárom az éjszaka ugatóst.
Kimegyek a kertbe és itt már látom, a nap még csak a pirkadatot küldte előre, csendben csalja elő a színeket, hogy a nap már könnyedén megtalálja mind az összes zöldet, kéket, szürkét. Most még könnyű a dolga. Az ecetfa és még gyér lombú dió nem rejt el semmit. Állok és várok, átmegyek a rét másik oldalára, beleszagolni a paradicsomba. Nagyképűen rétnek hívom ezt a néhány száz négyzetmétert, mert nekem az. Szépen, csendesen ülnek az eper palánták, magukat szépen kihúzva, várva, hogy újra napozhassanak. Hogy ebből eper mikorra lesz?? De, ne is legyen, így sokkal szebbek, erősek, határozottak, mint akik tudják mit csinálnak és ígérik az epret, mint a szépasszonyok. A hagymák is kitaláltak a földből, a paradicsomon egyre több a virág és karózni is kell. Fúj a szél, nem nagyon, csak annyira, hogy mutassa magát. Reggel van, dolog van. Autóba ülök ma is, sajnos csak a pestre megyek, nem a mezőkre. remélem megvár az akácvirágzás, ha úgy van ahogy tervezem, holnap napsütötte mezők, tenyérnyi felhők lesznek, akik kísérnek és nem szaros, büdös autók körülöttem.
Még érzem az orromban a paradicsom illatát. Egy csendes óra még és benne leszünk, folytatjuk a keretben. A mindent rendben és összetartó keretben, rendszerben, mert keret nélkül szétfolyik minden. Szép napot.
0 hozzászólás