... eljött a karácsony este, kívánunk minden barátunknak, ismerősünknek idehaza és odahaza is, távollévő hozzánktartozóknak minden jót, békés ünnepet, megfelelően megfelelő évkezdést.

"Április négyről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép."Akkor, 1970 április negyedikén hajnalban is ilyen hideg volt, amikor kimenő egyenruhában, tiszti egyenruhában álltunk a Felvonulási téren, szarrá fagyva, hogy érctorokkal köszönthessük Csémi Károly vezérkari főnököt, hogy „Erőt egészséget vezérezredes elvtárs”, aki aztán Gagarin autójával végig pöfögött a díszszemle előtt és engedély adott Hazánk felszabadulásának 25.-ik évfordulója alkalmából megrendezett katonai felvonulás megtartására. Másodéves határőr tisztiiskolásként valahol ott, akkortájt lett elegem ebből/abból az egész hacacáréból. Ötven év után akár azt is írhatnám, a rendszerből lett elegem és ez persze nem lenne igaz. Semmit sem tudtam a rendszerről, tudtam, de gondolatom sem volt az 1968-as elvtársi segítség...

Folyamatos harcban állok. Harcolnak velem a tárgyaim. Sok kis gonosz, hol fekete, hol még feketébb, hol sárga nyelük van és úgy tudnak elbújni, hogy néha az őrületbe kergetnek. Bele. Most is, IDE TETTEM, tegnap reggel ide tettem. Keresem azt a helyes kis szemző kést, amivel az almát vágom ketté a rigóknak. Szemzőkés, suttogom kedvesen, micsoda név ez: szemzőkés, hát lehet ezt kedvesen, csalogatóan suttogni? Talán oltókésnek kellene keresnem? Toll a fülébe. Hol van??? Rigó, lehet, hogy ma egyben kapod meg az almát? Megvan, hóhóhóó, itt van. Kis gonosz, lefele fordult, hogy a hajnali félhomályban ne lássam meg a fehér feliratot. És a telefon, a kocsikulcs, a tárcám. A tárcám, külön játékot kreál. Saját szabályokkal, mint az unokám, mikor nem nyerésre áll. Változnak a szabályok. Nincs nálam...

Deresre húzta az idő a türelmetlenkedő nárciszokat, tulipánokat, húzom a csíkot a dérben, megyek hátrafele a rigókhoz. Két kezemben egy-egy fél alma, egy galamb is várja már, kicsit hátrébb. A szép magyar beszédről tartottam egy rövid mozgóképes prezentációt a rigóknak, gondoltam pofon verem, mint Makarenkó Zadarovot, de hát egy rigót nem lehet pofon verni, kis gonoszsággal billegtettem kezemben az almát, duruzsoltam, szépen, jó reggelt. Geci, adjad már. Talán mégiscsak megpróbálkozom a pofonnal. Ma is működő Szaratov hűtőgép, Szokol rádió, nem beszélve a Kalasnyikovról, búvár szivattyúk, színes televízió, sorolom magamnak a meggyőzőnek szánt érveket a Vlagyimir Szputnyik vakcina biztonsága mellett(?) Belka és Sztrelka is visszajöttek a Szputnyik 5.-el, kiskutyáik is lettek, bár azt nem...

Hideg, szürke, téli délután. 1983 január eleje. ÉGSZI-Aranykalász MGTSZ nyomdaüzeme a Szarvas Gábor úton. Topisan fényesre lakkozott varia maradékokból összerakott irodámba bekopogott a titkárnőm - mert akkor nekem az is volt - szóval bejött és rémülten gyűrött arccal közölte, két elvtárs keresi az igazgató urat, elvtársat. Két rendőrtiszt, az egyikük őrnagyi rangban, a másikra nem emlékszem mit is mondott. Csillag nem volt rajtuk, civilben voltak. Hellyel kínáltam őket, nem mintha kínálásra vártak volna. Szürke csend volt, ültek a poros, bolyhos, egyik narancs sárga zöld a másik piros, zöld csíkkal rondítva fotelekben, szóval ültek és röntgen szemekkel bámultak. Ültek a kisebb nagyobb sérülésekkel tarkított dohányzó asztal, egy hamutartó, egy doboz Marlboro mögött. Néztek engem. Akkor...

Langyosodik, 4/9 fok van, nedvesen csillog a fű, a rózsák, a rügyek, a picinyke próbálkozások. Kedves nedvesség várja a melegedő napocskát, hogy tavaszi nektárt árasszanak mindenbe. Erősen zöldül a fű a tövénél, mint a megkopott festés a fejen, hosszú, elbarnult szálak búcsúznak a téltől, néznek rám megadóan, mikor vágsz már le, vár a komposzt, hogy forogjunk, hogy legyen belőlem erő őszre a fák alá.Geci, néz rám a rigó lehetetlenül eltekert fekete fejéből fekete szemmel, hol az almám? Régebben, emlékszem még, volt alany, állítmány, tárgy, baszdmeg. Ma csak azt hallom geci. Csak így, Geci. Alany, állítmány, tárgy elveszett. Van még: aGecibe. Erősen kell figyelnem gyöngülő hallásommal, hogy az elmotyogott gecik között megtaláljam és értelmezzem az alanyt, az állítmányt és azt, hogy mi/ki...

Rásegítek a pirkadásra egy lámpával, megyek hátra, lassúzás nélkül, egyenesen az üvegházba. Nyolc fok bent, nulla fok kint. Világítom a palántákat, nézem, nézem, de csak azt látom, amit tegnap. Hát persze, mit is akarnék, két nap alatt bújjon ki? Az ember hisz a csodákban és várja. Bezárom az ajtót, hallgatom a madarakat, itt vannak a rigóim is, nem adok almát, ott a tegnapi, több nap, mint kolbász, vagy alma. Mindegy, nem kívánt törlendő.Arra, az autópálya zúgása felett már fényesedik az ég. Nulla fok van, de nem fázik a fejem, tavasz lesz ma, biztosan.„Don’t try” „Ne próbáld, csináld” olvasom a Ponyva fülében. „Don’t try” „Ne erőlködj” olvasom a Tótumfaktum fülszövegében. Ne próbáld, olvasom a google fordítóban. Nekem, így hetven felett a ne erőlködj tetszik, de nincs távol tőlem a „ne...

Ezennel megnyitottuk az idei tavaszi fesztivált, ezen a néhány száz négyzetméteren. Bevilágítottuk fényes napsugárral, életet tettünk az üvegházba több tucat palánta képében. A régen eltervezett épület bővítésnél is dolgoznak. Megérkezett Bukowski Tótumfaktum és a Ponyva, várom A semmitől délre és a Macskák antikvár példányait. Most Bukowski időszak következik a könyveim között. Murakami után Bukowski, köztük néhány feledhető alkotás.Itt a tavasz, lassan egy éves a vírus őrület, morzsoljuk a napokat, van még 66 hetünk a Pfizerig, mi az nekünk, száll az idő. Kicsit nehezen jön össze az egy hétvége alatt mindenkit beoltunk plakát szöveggel. Itt a fényes napsütés, fákon a rügyek sikongatnak, itt vagyunk, itt vagyunk, mutatja magát picinyke barack bimbó, cseresznye virág készülődik. Rózsák...

Jó reggelt, ugrál a rigó a kopasz diófa ágain. Éppen, hogy csak látom fekete formáját. Ugrál ágról ágra. Legyező farkával, fékezi lendületét, nem esik csőrre, ahogy jön lejjebb és lejjebb. Vidáman fütyüli a tavaszt. Nézem, ahogy ereszkedik, jó a kedve. Ezt a baromságot, mitől lenne jó a kedve egy fekete rigónak. Csak én húzom az érzéseimet rá, a madárra. Nekem van jó kedvem, hat óra és már erősen virrad, látom a napot, nulla a fok, de jön „vidáman” a langyosodó, felkelő napocska. Az én kedvem jó, a rigó csak végzi, amit a természet írt neki. Nézem, nekem biztosan nem menne az ágról ágra ereszkedés, lefele a megcsipkedett alma felé. Recsegnének, törnének az ágak, a lendületemet sem tudnám olyan ügyesen fékezni, mint ez a szépfekete madár. Ettől kicsit laposodott az érzés görbém, de bízom...

Reggel hat óra és már látszik a pirkadás ott, arra balra, keleten, a város felett. Nulla fok van, csillog a dér, húzom a nyomot a fűben, megint sikerült kutyaszarba lépni. Megyek körbe, körbe. Az üvegház párás, nulla fok van bent is. Február közepe, már nagyon kikívánkozik a lelkem ide a Kertbe. Nem ide, messzebbre, de most egyelőre csak ide. Két hét még, na jó, három és kezdődhet a palántázó szezon. Oltakozni – szép új szó nem? – egyelőre nem fogunk. Kínait nem szeretnék, az Astrából már kiöregedtem, a Pfizer az biztosan megfelelő lenne, jól működött a kis kék bogyójuk is, ezt is eltalálták. Talán. Az orosz akár jó is lehet. Mi baj volt az orosz búvár szivattyúval, a szokol rádióval. Nyert már háborút a szovjet T-34-el, pps golyószóróval, kalasnyikovval. Célozni azt nem lehetett vele,...

Csak ülök itt. Este van este van, csend, csak a macska nincs nyugalomban, izgatottan jár kell, farkát néha idegesen megrázza. Kicsit borzolja, főnözi, hogy fenyegetőbben álljon, jó neki. Ennyi csak az egész. Neki. Sötét az ég, áztatós idő. Havas eső készül gonosz, csúszós, autótörővé válni. Én csak ülök, a képernyőn Borgen sokadik részében Brigitte nemlétező, szépséges csipkerózsikásra rajzolt karakterével a Mindenki ellen, csalja ki a dánok lelkéből a könnyező, jobbra vágyó szépérzést és mennek szavazni, kire másra, mint Brigittére. Vágható a kenyerem, kezemben egy kistányéron belőle egy szelet, számban egy falat és megállt a film (nem, de feliratozva van és elvesztettem). Ilyet még nem ettem. Első gondolatom az volt, ezt nem esszük meg, eltesszük korona ékszerként. Ezt egészen komolyan...

Csend van, csak a bútorok pattognak, vasárnapi illedelmességgel. Nem bántó dördüléssel, mint mikor a konvektor hűl és így adja tudomásodra, húzd a válladra a takarót, le fog hűlni a szoba. Csendes a reggel, csak a macska lefetyelését hallom valahonnan távolról, talán a hálóból. Vizet iszik, vagy a lábát nyalja. A fülem sem zúg, csend van. Vasárnap reggeli, szívbe bújó, kedves csend.Óvatosan, visszafogottan kevergetem a 9 deka liszt, 3 dkg kakaó por keverékét, ez 12 dkg, akárhogyan is számolom, nem hozzáadva a sütőpor súlyát, ami van neki. A kakaó, liszt keveréke száll, mint a liszt (hogyan máshogy), óvatosan forgatom a spatulát, ami manapság már szilikon. Arról, hogy spatula, a gyerekkorom babapiskóta alakú fa izéje jut az eszembe, amivel az orvos lenyomta a nyelvem, hogy ránézzen...

Csend van, csak a bútorok pattognak, vasárnapi illedelmességgel. Nem bántó dördüléssel, mint mikor a konvektor hűl és így adja tudomásodra, húzd a válladra a takarót, le fog hűlni a szoba. Csendes a reggel, csak a macska lefetyelését hallom valahonnan távolról, talán a hálóból. Vizet iszik, vagy a lábát nyalja. A fülem sem zúg, csend van. Vasárnap reggeli, szívbe bújó, kedves csend.Óvatosan, visszafogottan kevergetem a 9 deka liszt, 3 dkg kakaó por keverékét, ez 12 dkg, akárhogyan is számolom, nem hozzáadva a sütőpor súlyát, ami van neki. A kakaó, liszt keveréke száll, mint a liszt (hogyan máshogy), óvatosan forgatom a spatulát, ami manapság már szilikon. Arról, hogy spatula, a gyerekkorom babapiskóta alakú fa izéje jut az eszembe, amivel az orvos lenyomta a nyelvem, hogy ránézzen...

Csak óvatosan, hogy védjem a gyerekeink személyiségi jogait, szóval csak halkan említem, ez szépséges dobostorta krémmel töltött apró csoda, (nelem legalábbis az) Gergő 4. szülinapjára készült. A fénykép amit ide teszek, csakis kedves pózban, mosolyogva mutatja ezt a másik két csodát, Gergőt és első bizonyítvában el sem férő mennyiségű dicséretet halmozó Borbálát. Ezekért biztosan nem hívnak személyiségi jogi perre majd, vagy húsz év múlva. Részben azért mert akkor már nem lesz Bíróság, a Kádi dönt és levágják a kezem, vagy a pendrivom, vagy valamimet, ha kikaparnak. Szóval a torta csodás lett és most éppen rozsos kenyeret sütök. Rendelésre. Igen, rendelésre. Kint a Kertben úgyis karmait (hahaha) mutogatja a tél, vékonyka kis havacska ereszti áldásos levét a rózsák, levendulák, füvek...

Szép lassan bontottuk ki az Ünnep selyemszalagját, díszítettünk fát gyerekekkel, sütöttem kalácsot csöndes magányban, rádióval a fülemben, megfőztük a húslevest, karácsonyi zenét hallgattunk a jutúbról, vártam a karácsonyt és itt van. Itt volt, az Ünnep. Ami lehetne akár állandó érzés. Egymásra mosolygunk a nappal, ő fent a vakító kék égben, én itt a vizes fűben. Süt a nap és van vagy hat fok. Tréfás ez az idő, vidáman bolondozik mind a hat fokkal a dermesztően kék égen a napocska. Keményen, vakítóan kék az ég. Hetek, hónapok temetői szürkeségét mázolta át ez a tavaszt idéző kékség az égen, előcsalva a büdös bogarakat, és szúnyogot is láttam. Másnap van, karácsony másnapja és süt a nap, ha még nem mondtam volna. Bakancsot húztam és sapkát, tennem kell valamit. Átrendezem kertészládámat,...

Hideg van. Körbe megyek, ahogy reggel kell tennem. Nincs látnivaló, felhős, fekete a reggel. Sötétsűrűn vizes fű mossa le bakancsomról a kutyaszart, ahogy Európa mosta le magáról, lelkéről és lelkiismeretéről Magyarország nagyobbik, szegényebbik részét. Oldjátok meg, mondja a rendőr, aki járőrautót, mi több Mercedeszt, egy egész gyárat, autó gyárakat, ellenőrzés mentes körzetet és pénzt biztosít a furcsa lelkeknek, nyilván teljesen önzetlenül. Védd meg magad. Vajon ki kit húzott csőbe, játék, harc a bőrünkre. A Mercedesz bejelenti, két évig nem küld el embert, kap izibe 15 milliárdot, hogy fejlesszen. Alku, a mérhetetlen sok pénzért, alku valahol, maszkok mögött. A maszk amúgy meg rajtad van, a szemeden. Sötét van, az év legsötétebb napja, Viola napja, szép emlékű anyámat hívták...

Szép nap ez a mai. Nyílik az Adventi naptár ablaka, Angliában jövő héten oltanak, Belgiumban Januárban. Oroszországban elrendelték a tömeges önkéntes oltást. Ablak nyílik, Télapó mászik az ereszen, igaz, nem felfele, lefele igyekszik. Gyere macska röhögjünk ebben a megfagyott reggelben, ebben a csodás, kabaréba illő jelenetben elmélyedve, olvasom a híreket a macskával. Kicsit korai Télapó amelyik puttonyával lefele igyekszik. Micsoda felüdülés Demeter Szilárd értelmetlenül összerakott se füle se farka - csak annyi, hogy Soros -, mondatai után. A harmincas évek szellemiségét idéző írások mellett ez a nem is tudom micsoda jelenet, ez nagyon vidám. Uram Jézus, ez a király tényleg meztelen és meztelenül (is) olyan szánalmas lógva az ereszcsatornán, amely nem ereszt. Ez a király(ság)...

A szívem szétfeszíti ez a gyönyörű mosoly, ezek a szépségesen nyugodt mosolyok. Napokra feldobja kedvemet egy ilyen pillanat, egy ilyen csacsogás, egy ilyen leckeírás. Még a reggel is jókedvű lesz tőle. Rántotta rendel és én rohanok. Egyhangú agyamba beviláglik, dobjuk fel az unalmas rántottát valamivel. Szűkös gasztronómiai tudásomba még belefér, legyen benne hagyma is, lila hagyma. Került a házba egy eszköz, ami forgó késekkel csodásan aprítja a hagymát, miegyebet. Baconos, hagymás rántottát készítek reggeli szeretteimnek. Kezdtem azzal, hogy megismerkedtem ezzel az új szerkezettel, megtaláltam a nyitját és azt, hova is kell a lila hagymát tenni. Biztos, ami biztos, azért felkarikáztam, beletettem majd megnyomtam azt a jó nagy szürkét a tetején, amiről csak hosszas vizsgálódás után...

Sötét hajnal van, ülök a számítógépem előtt, a maszkot levettem, rajtam volt míg tömegközlekedtem. Bár csak egy megállót megyek a 43-as lábbuszon és egyedül voltam, de a vírus nem alszik. Sosem alszik a vírus? Kijárási tilalom nuku? Vagy ő múba van azzal, akinek a keze alá dolgozik? Megdumálták? Karácsonyra elmegy a télapóval és majd Vízkeresztkor jön vissza? Vagy mi a szösz (hogy ne írjam mi a fasz) van? Tüskéire felszúrva - mint sündisznó az avarban - bukfenceznek ránk mindenféle okosságok, tudások, rendeletek, törvények. Piros szürke vírusokat vizionálok a hideg levegőben, mint aknák a tengeren. Őrület. De hat. Szörényiből is kihozta azt, ami mindig is benne volt és tényleg nagy kár, hogy csak énekelte, de nem értette. Sötét van, meredten nézek ki a fejemből, azon gondolkozom, hogy...

Alszik a nap az égen, alszik a mag földben. Alszik a kutya a házban, alszik a szív összekulcsolt kezeim alatt. Alszik frissen ápolt lábam a macska mellett az ágyban. Alszik az értelem a mélyben, alszik a tej a számban. Csend van, csönd van. A csend, csengve pattog a mennyezet alatt, a csönd öblösen, puhán csobban bele a macska vizébe, függönyön legördülve. Megforgatom a bokám, jól van, ropog még. Beleszagolok a levegőbe, jól van. Macskával teszteltetem a szaglásom. Hangosan csattan a kapcsoló, négy óra van még csak, mindegy, kelünk már, C vitamin, covarex. Majd, később a D vitamin, mézes fokhagyma. Sorozzuk a covidot, csak nehogy visszalőjön. Ez már a nap, vagy csak a város szennye ott keleten? Sapkám világít, nézem a hagymát a földben, nem látom persze, de érzem, hogy pattan a héja,...

Hol a francban van a virsli főző fazék? Zöldborsó főzelék van benne. Ezek szerint nem csak gondoltam a kérdést. Még jó, hogy nem azt kérdeztem, hol a picsában van a virsli főző fazék? Mindig elfelejtem, hogy csak én vagyok süket, mindenki más egészen jól hall. Akkor a tojásfőző fazékban fog a virsli megfőni. Kicsit vízköves már, de én így szeretem. Régóta használom és még mindig nem sikerült rájönnöm, mitől van az, hogy egyszer le jön a főtt tojás héja, másszor meg nem. Tettem már sót a vízbe, öntöttem le hírtelen hideg vízzel. Hagytam lassan kihűlni a vizet és főztem már csak hét percig. Ráírtam a tojás dobozára, mikor és kinél vettem. Ütögettem finoman a héját asztal lapjához, körkörös mozdulattal morzsoltam puhán, konyharuhán keresztül, semmi, csinál, amit akar. A tojás mindenek...

Mintha egy üres peronon állnék, lemaradtam az ötórásiról. A nap elvarázsolta - ott szemben - az éppen csomagoló tölgyfát. Kívánatos vörösre festette lombját, mielőtt lerakja, minél kevesebb legyen a hosszú téli útra. Vizes minden, négy fok van. A költöző rózsák fekszenek előkészített ágyukon, várva, hogy a földbe bújhassanak. Úgy fest, mint egy vadászteríték. De ez itt nem a halál képe, éppen, hogy az életé. Itt lesz a helyük és itt lesznek elbűvölő, illatosan nyújtózó rózsák. Fél hét is elmúlt, elaludtam. Úgy volt, hogy fél ötkor szólt a macska, lassan kelni kell, jó, még egy kicsit és lett belőle, ami lett. Nem volt éhes a macska, ha az lett volna, biztosan kirúgott volna az ágyamból. És most így lemaradva, próbálok a napomhoz csatlakozni, elmaradt a teafőzés, a narancs az nem maradhat...

…és itt van, megérkezett, esős hetek után ideért az igazi színes ősz.

Szépresárgult, vörösödött diófa mutatta az utat mikor korai mikulásként hátizsákunkat megpakolva mindenféle jóval, szilárd és folyékony halmazállapotú meglepetéssel elballagtunk a gyerekekhez. Csak félórás séta, szűk másfél kilométer csöndes kertvárosi utcákon, házak, kertek, régen nem jártam gyalogosan erre. Meg-megcsúszik a „régennemvoltlábamon” bakancs a poros, kavicsos úton. Nafene, jobbra forduljunk vagy balra. Mindegy, nem lehet itt eltévedni. A húszlitert is fogyasztani képes trabantommal száguldottam hasonlóan csendes októberi szombat délután, Pestre, befele, vagy negyven éve, anyámékkal. Mert akkor az volt, hogy itt laktunk, ahol most és ők jöttek a „gyerekekhez”, hétvégi ebéddel, miegymással, a gyerekeknek. Évek, évek, jövések és menések. Ünnepek, Karácsonyok, kettő is...

Húszhúsz tízhúsz, húszhúsz tízhúsz játékos dallammal lökdösi a napot reggeli útján. A könnyebbik utat választja már egy ideje, nem erőlteti a meredeket, komótosan, lankásan, ahogy én is szeretem. Könnyedén, nem szívdobogtatóan. Dolgozik lapos útján, húzza fel a fűre a harmatot és a hideget. Egycsapásra vizes lesz minden, és visszaesik a hőmérséklet egy fokot. Csörögnek a földön a diófa levelei, a cseresznye még haragos zölden hadakozik a hideg reggellel, az őszibarack ezernyi keskeny pengével védekezik míg óvatosan tépkedi róla az idő, szeret, nem szeret, igazán, szeret, nem szeret, igazán. Gombákkal keveredve igyekszik az ég fele a fű, mintha soha nem jönne a tél. Mint a drogos, akit hajt a cucc, pedig nem akarja. Húszhúsz tízhúsz, akár egy ugróiskola nótája is lehetne, igaz, ma már...

Sokadjára térek vissza Paul Austerhez, most éppen a Holdpalota csicsergő, csobogó, gyorsan pergő mondatai adnak mentális frissességet eltompult agyamnak. Olyanok voltak ezek a hetek, mint ez a szarrá ázott fekete gumicsizma. Sötét, nyirkos, büdös és nyomasztó. Auster mindig elvarázsolt, megbőgetett Timbuktu történetével, a nem létező de vágyott uticél. Hosszan majdhogynem kétszer végig olvastatta velem Benjamin Sachs életútját a Leviatánban. Olyan Ő, Auster, mint a tiszta őszi eső, átmossa a levegőt, a lelket, felnyitja a szemed. A földön annyi minden szép dolog, szép érzés, szép gyerek, szép felnőtt és szépséges virág van. Játszom a Macskát - várom magamtól a kávét - ablakban egyengetem görbülő hátam, nyakam hosszúra nyújtva nézem meredten a szemben kerítésen egyensúlyozó ukrán macskát....

Majdnem bepisilek mire kihámozom magam ebből a sok őszre alkalmas ruhából. Nem szeretem ezt az időt. Hideg, vizes és sötét a reggel, négy fok, jó, hogy a hó nem esik. Sár van, nem tudom, hogyan is lesz a rózsák költöztetése. Sárban ez sem működik. A virágok is elcsendesedtek, minden takarékra került. Amikor márciusban beindult a beszarás első felvonása akkor legalább sütött a nap, bimbózott aminek az volt a dolga, a napocska se vette komolyan ezt az egész izét. Könnyű volt elviselni. Mondom utólag, mert az ember már csak olyan, hogy utólag okos. Akkor nem volt jó, mint, ahogy ma nagyon rossz. Tavasszal a napsütés felülírt mindent. Most a sötétség ás mély gödröt alánk. És eddig jutottam az elmélkedésben mire hozzám fértem. A lelkem az nem lett könnyebb, igaz, már nem fenyeget a vizes...

Szép hosszú, színes árnyékokkal búcsúzott a hét pénteken délután. Kedvesen melengette hátamat míg konzultáltunk a borsókkal és biológiai őrző védelmükre kirendelt hagymákkal. Megjegyeztem, a hagymák munkaideje minimum akkor kezdődik, mint a borsóké, ne késlekedjenek. Tíz perccel a borsók előtt itt kell lenniük, pisi-kaki, reggeli kávé, hogy készen álljanak mire a borsó hercegnők megjelennek. Vannak még hiányosságok, de szentül megígérték, mindent megígérnek. Lajstromoztuk a retkeket, hozzák a formájukat, lassan el kell ültetnem a negyedik csapatot. Fóliát kérnek az élenjáró paradicsomok, kissé hűvösek a hajnalok, fázósan húzódozik mindenki, nincs okunk a pirulásra. Az édeskrumplik is erősen sárgítják levelüket, kikívánkoznak a nedves hideg földből, unják a piros paprikákat a fejük...

Nem tudom mennyi az idő. Csendben, egyenesen fekszem, a szemem mozgatom a függöny felé. Világos van. Hol a macska? Álcázom magam érzéketlen fadarabnak, csak a szemem néz kifele a fejemből. A macska százéves rutinjával rájött, hogy kamuzok. Ott ült az ágyam mellett, bámult meredten és rögtön észrevette, hogy ébren vagyok, azonnal rám kiált KAJÁT AKAROK!!!! Adok neki, nem merek nem adni. Elkéstem, fél hét van, a nap is mutatja már magát a kert végében. Nyolc fok van, az üvegházban tizenegy. Napos, tiszta levegős délelőtt. A vajretek el akar varázsolni, de lehet, hogy csak unták a sötétséget az ültető ládában. Négy nap után kinéztek. Csak nem bújnak vissza, elzárom a híreket elölük, csata van, de ide a Kertbe nem hallatszik a csatazaj.  Darálás után most éppen a csepeli óvodákban...

Egyszer már kitöröltem a linket ami elvitt az Ember akit Ovenak hívtak film vetítésére. De elővarázsoltam és megnéztem. Fenntartásaim vannak a könyvek olvasása utáni filmnézéssel, jellemzően nem tetszenek. Ez volt a kivétel. Visszaadta a könyv erejét és amikor a szélütött Rune rokkant kocsijában ülve - mozgásképtelen, csak a szemei cikáznak értőn -, megfogja a durcás Ove vállán tekeredő visszavett slagot és fogja, erősen visszatartja, nem is tömlőt hanem barátját Ovét, na akkor hasad meg az ember szíve. Nézzétek meg. Jó az érzés, hagyom, óvom, maradjon, maradjon reggelig. Aztán úgyis eloszlik, mint az októberi köd a reggeli napsütésre. Kevés a tennivaló a Kertben, inkább csak nézegetem a komótosan csepegő esőt. Nagyon ráérősen nyomja, mintha napokig maradni akarna. Tervet készítek, mit...

Fényességes vasárnap délelőtt, rengeteg eső hergelte nyári futásra a kertet. Fehéren izzik a nap, de csak tizenkilenc fok amit letol ide nekem, a fejemre. Az üvegházban negyven fok van, hetente indítok egy retek csapatot, meglátjuk mit látunk. A mai drazsírozott vaj retek magokat másfajta földbe ágyaztam, jókívánságokkal útnak indítottam őket. 09.27-én ültetett borsó egy hét múlva Felcimkéztem, Október negyedike van. Az egy hetes borsó kikelt, jó ez nekem? Kellemesen erős szél rázza le a diót amit a szúrólégy amúgy is kivégzett. Fényes szelek fújják a rózsákat, fákat, nem bántóan, csak a torna kedvéért. Fényes szelek, mint a lobogónkat, amire az van arra írva: Éljen a Szabadság. Dünnyög a fülemben a dal, ami még inkább apáink nemzedékének a dala volt, elhümmögöm itt a paradicsomoknak,...

Rámosolygok az alakra a fürdőszoba tükrében. Szélesre mérem a mosolyt és gyönyörködök szépséges fogaiban. Megkértem a drága, aranyos és fantasztikusan jó kezű fogorvos asszonyt, hogy ugyan készítsenek már nekem egy új szerkezetet, mert ami sikeredett azt nem nagyon kedvelem. Győzködött egy darabig, hogy mennyire jó az. Csinos, úgy áll mint Katiban a baba. Mindez rendben van, de nem. Más a beszéd, beleharapok a saját számba. Mennyivel izgalmasabb ha más harap az ember szájába. És elkészült. Egy halk megjegyzés kiséretében szerelte fel, kezet foghat Tapsi Hapsival. No igen, de ha már hatvankilenc évig görbe, előre álló kapafogaim voltak, akkor már a hátralévő évtizedekre sem akarok mást a számba. Miután eredetileg is így indult ez a projekt, megvoltak az „előtte szkenner” fájlok és lám,...

Hasra estem a kutyában. Bamba jószág, megállt előttem keresztben és nézte, ki ez a hülye ebben a világító sapkában a fején, sose láttam. Nyafogtam itt, hogy nem látok, persze, mert sötét van, kell valami eszköz. Kaptam az ötletet (köszi), a fejlámpa. Unokámnál ha nincs hetvenkilenc darab akkor egy sem, úgyhogy kértem egyet és mindjárt egy sapkába épített szerkezetet kaptam, hát ettől ez a nagy hajnali csodálkozás. De miután bemutatkoztam, úgy döntött mégsem harap belém. Varázssapka, zsebretett kézzel, fényözönben nézem a paradicsomokat. Mint egy autózás, csak nem levelüket hullató őszi fák villannak fel a fényben hanem csodás paradicsomok, paprikák. Piroslik a pritamin kifele a sötétből. Más perspektíva, izgalmas képek ahogy egy csokor zöld növényből mint nyuszi szemek az út szélén,...

Mégiscsak kellene már egy elemlámpa, a telefonommal világítani valahogy olyan fiatalos, nem áll rá a kezem. Meg bonyolult. Meg nem is tüntetek. Miért is tenném, hagyom, erőlködöm, hogy elnyeljen Herder filozófiája, így hajnalban különösen nyitott vagyok rá. Az elemlámpát felkapcsolom, és világít, látok. A telefonon olyan állapotba kell hoznom a képernyőt, hogy a lámpácska jelet mutassa, már az egy kihívás, azután erősen meg kell nyomni, ekorra már benne vagyok a sárban. A bakancsot is elő kellene már venni, de ha ezt megteszem akkor elfogadom, hogy ősz van. Inkább még hadakozom egy kicsit. Topogok a sárban. Csakazértis. Szürke, tízfokos reggel. Nyár volt még amikor esős égbolt varázsolt elém egy szép szürke, galambszürke zakót, kék ingel kísérve. Ez most inkább egy temetői lófogat...

Az ember akit Ovenak hívtak. Frederick Backman szerelemből, szeretetből, emberségből, barátságból szőtt színes takarót, esténként és amikor tehettem bújtam sorai közé, betakart és elvarázsolt. Végére értem és igazán megkönnyeztem, férfiasan azt mondtam magamnak, csak a füst szállt a szemembe. Füst, amit nem is fújok. Olvassátok el. Még nem olyan sötét ez a reggel mint amilyen fekete lesz nemsokára. Hat óra, karcsú 11 fok, száraz minden. Tiszta az ég, erősen világítanak azok amiknek ez a dolguk. Heteknek tűnnek, pedig csak néhány napja, hogy nem jártam zöldjeim között, ezért látszik a másság. Alig néhány napja ültettem a retket és nida, hogy mutogatják magukat. Retek lesz ebből akárki meglátja. Voltunk néhány napot a Bükkben, zöldben, napsütésben, friss levegőn patakcsobogásban, beton...

Szépséges, szőke vasárnap. Csendes, napsütötte kerti nap. Ültettem borsót, közé dughagymát, ezt már a tavasznak készítem. Indítottam egy B csapatot retekből az üvegházba(n), szűk két hét van a két csapat indulása között, ha úgy lesz, akkor folyamatosan lesz friss retek. Ha meg nem, hát akkor volt egy szép vasárnap délelőttöm. Cimkéztem a dátumot, leírom, hogy feledésbe ne menjen. Bámulok a paradicsomok előtt, itt a véletlen kísérletem visszaigazolása. Történt, hogy július végén a magról hajtatott Torro olasz paradicsomok palántáit két ágyásba ültettem. A különbség a talajtakarás. Az egyik ágyás földjét betakartam Nortene Jutesol lebomló papír takaróval (a szponzori pénzt a számlámra kérem), a másik ágyást nem. De, hogy ezt igazán miért tettem, azt nem tudom, csak motoszkált bennem valami...

https://www.youtube.com/watch?v=u4nBjbzaLBE

Felkeltem, már vagy 25.200 alkalommal. Kikapcsolom az órát, a macskát nem tudom kikapcsolni, (bár már többször kerestem rajta valami tekerőt, de csak a karmolásig jutottunk).  Nyekereg, tekereg, hiába intem, maradj már csendben, alszanak. A reggeli rituálé, mérleg, bogyó, citromos víz. Nincs citrom, elfogyott. Fel kellene írni mert sosem lesz. Öltözés. A francba, mekkora ez a trikó? Összement, megnőtem? Nem tudom lehúzni a hasamon, pedig már nincs is hasam. Vagy van? Nem. Nincs. Ez nem is az én trikóm. Édes Karola, leszedte a szárítót és elpakolta. Mindegy, már rajtam van. Én le nem veszem. Sokadik reggel már amikor borúra keltünk. Nem esik, kicsit fúj. Mégis szép ez a reggel. Babrálom kicsit a paradicsomokat. Próbálom jóvá tenni azt, hogy egymás nyakára ültettem őket. Kacsolok, Leveszem...

Pirkad, egyre korábban ha nem zavarna be az a ronda, rosszkedvű szürkeség. Kerreg a macska a fülembe, keljek fel. Néhány lábemelés, bal, jobb, bal jobb. Felülök. Macska (akinek a nevét tudjuk, de nem írjuk le) elégedetten dörgöli pofáját az ajtóhoz, ütemesen nekiütve ezzel a félfához.  Érzem az esti 45 percet. Csikorog, kicsit pattog, végig megyek a lakáson, jobb boka minden lépésnél kellemesen reccsen. Nem borzolós a hang, csak szolidan kattog. Derekamat megtekerem, felveszem a kikészített ruhámat. Negyvenkilencszer fogadtam meg, hogy négy nap után még nem állok rá a mérlegre. Persze, hogy rá állok. Szerencséje van. Egy pohár állott víz citrommal, két bogyós nap van. Biztosan. Mire kimegyek a kisteraszra, fitt vagyok, pattogósan le a lépcsőn, kutyától el köszönök, kap egy almát....

Egyszercsak ott volt. A reggel. Pirkad. Biztosan őt is a kurva kutya ébresztette fel. Hogy mi a fenét tud ugatni szerencsétlen öreg harcos, nem tudom. De ki tudja választani az időpontot az biztos. Már tegnap este zaklatottan kezdődött ez a mai reggel. Az úgy történt, hogy elveszett a távirányító, igen, eltűnt. Komoly volt a dilemma, hogy akkor most reggelig nézzük az izét, vagy húzzuk ki a falból a dugót. Mi legyen? Kanapé, igen ott észleltük utoljára. Nincs. Merészen túlhaladtam a takarítások vonalát és kerestem azt a francos kis lapos irányítót. Találtam, egy megnyomorodott Milka csokit, egy kisautót, egy hajgumit, egy hajcsatot, kettő karamellás csokit, némi macska szőrt. Távirányítót nem. Pirkad, a kutya persze visszafeküdt. A macska is alszik még. Felülök, néhány másodpercet várok...

Elég volt a mai napból. Az úgy történt, hogy elveszett a távirányító, igen, eltűnt. Még tegnap este. Komoly volt a dilemma, hogy akkor most reggelig nézzük a izét, vagy húzzuk ki a falból a dugót. Mi legyen? Kanapé, igen ott észleltük utoljára. Nincs. Merészen túlhaladtam a takarítások vonalát és kerestem azt a francos kis lapos apple irányítót. Találtam, egy megnyomorodott Milka csoki, egy kisautót, egy hajgumit, egy hajcsatot, kettő karamellás csokit, némi macska szőrt. Távirányítót nem. Így történt, hogy napi hatvan percemben, első részében negyven perc futásnak becézett erős gyaloglás, zuhany, tea készítés és majd séta a kertben. Ez jó, ez leereszt és minden könnyebb. Ilyenkor kell valami, ami zajong. Benyomtam a pirosló gombot, semmi, nyomkodtam tovább és lám, adás....

12 fok és esik. Nagyon kellett ez az idő. A májusi eső aranyat ér kertileg és remek az idő arra is, hogy utolérjem magam az irodában. Sorakoznak az ajánlatkérések az asztalomon, feléledt a világ. Hogy ez jó-e? Nem tudom. Az jó, hogy szaporodik a munka. De mégis, szeretném, ha a csend maradna, ha ezek a recsegős robogók otthon maradnának, ha az emberek nem szaladgálnának újra, mint a mérgezett egerek, ha megfontolnák és mérlegre tennék érdemes egy akármiért újra lemenni a boltba? Kérem vissza a karantént.   Eső, karantén. Az akár jó is lehetne, hogy 9 után csak én mehetek a boltba, bár éppen pénteken tíz óra körül a hentesnél (az élelmiszer bolt, ugye?) a másfél méteres védő táv betartásával (ez éppen jó távolság, látom tetőtől talpig) állt előttem egy szőke lófarok, szépen ívelt...

Még nem tudom milyen idő lesz reggel, még csak ott tartunk, hogy mindjárt tegnap lesz a mai estéből. Szerda és május 20. lesz mire felébredek. Ami egyre korábban esik meg velem. Mondanám, velem kel a nap, de nem, én kelek a nappal. Március, április, május és június az erő ígérete és nálunk telistele van ünneppel. Március elseje Kriszta születésnapja, április 23. Peti született, május 20. Anikó és ez egy kerek negyvenes szám. Június családunk koronája és ereje Anikó hónapja. Nincs is mit írnom, békét egészséget mindannyiunknak. És igen, a képek, Anikó 1981. A Juhász Lányok 1984, Peti és a nővérei és a napsütötte boldogságos cipőcskék.

A naplószerűség kedvéért írom, megérkezett a hűvös szeles idő. Az eső csapkod, de elhanyagolható a mennyisége, sajnos; a szél erős, 10 fok van. Itt egy hűvös, fázós kép. Elviszi a gondolkodást ez a helyzet, annyi más jár az ember fejében, eszembe sem jutott, hogy május elsején volt 20 éve, hogy az Érdi Rózsa nyomda „megnyitotta kapuit”. Húsz év, ha majd egyszer tényleg elmegyek nyugdíjba, megpróbálom fejezetekbe rendezni és leírni. Kemény évek voltak, az egyszál Romayortól a mostani helyzetig. A vadnyugattól a vadkeletig. A 17 milliós bevételtől a 470 millióig, miközben sem utódja sem boldog őse, sem rokona sem ismerőse…de úgy igazán, ez a rosszul használt idézet ide sem illik ha a verset tovább olvasod, nem erről szól. Mindegy, a lényeg a lényeg. Túl korán lettem „független”. A...

Ez a reggel is gyönyörű. A csillogó harmatcseppek a fűben azt ígérik, ma sem kell locsolni, hogy a dolog prózai oldalát nézzem, a hangulata, azt nem tudom leírni. A macskám a maga sajátos időbeosztásában gyakran akar reggelizni éjjel háromkor. Nem érdekli, hogy nincs reggel. Először a hideg orrával a kezemet piszkálja, kicsit beleharapva, majd jön megy, fellép az ágyamra, tudja, hogy nem kedvelem, én sem fekszem az ő kosarába, dagaszt egy kicsit. Ekkor felgyorsulnak az események és győz a macska. Felkelek, a doboz a könyvespolcon és ezzel a mozdulattal már le is vertem az olvasásra sorban álló könyveimet. Arra várnak, hogy kézbe, kerüljenek. Most hárman vannak, új könyvek. Ulickaja A Lélek testéről, Murakami Haruki A Kormányzó halála második könyv, Houllebecq Szerotonin. Keménytáblás...

Volt idő, hogy Trabanttal lehetett csajozni. Ma lehet maszkkal. Van nekem egy kutyusos maszkom, hát sikere van. Mikor az én érdekemben kicsit megnyirbált időmben boltba megyek, gyakran észreveszik kiskutyás maszkomat. Én már szabadon válaszolgathatok, matiné időben, minden szempontból védett korban már csak hamiskásan mosolygok a maszk felett bepárásodott szemüvegem mögül, oszt jó napot.

Reggel sosem fázom. Reggelben ott az erő, a frissen csípős derék szaggató, a gatyakorcát ölelő levegő. Imádom. És amig van Aflamin a derék is hamar rendbe jön. Már amíg van Aflamin. Mert minden, ennek is Kínából jön az alapanyaga. Gondolom. Csuda világot építettünk fel itt magunknak. A paraszt hajszál erősebb mint amin most lóg egész létünk. Senki, az elmúlt öt évtizedben, senki nem mondta, hogy madárkám mi a francnak neked még egy izé. Én meg persze nem gondoltam. Kevesen gondoltak rá. Elmegy egy élet mire eszmél az ember. Ha ugyan. Aki diófát ültet az bízik a jövőben. Legyen úgy. A végére kedvenc útmenti képen, ha már Tihanyba nem mehetünk. és egy optimistának gondolt mosoly.

Houellebecq: A világ ugyanolyan lesz, csak rosszabb. Houllebecq új könyve a Szerotonin már vagy két hónapja vár a polcomon. Arra készültem, hogy április ötödikétől két hétig Hurghadán olvasok, ezt is többek között. Hát nem. Azóta is vár engem a könyv, én a könyvet nézem és kondicionálom magam, mert Houllebecqet olvasni erőt, mentális erőt igényel. Készülök rá és azt gondolom két hónap meditálás után már kisimul a lélek, alkalmas a gondolkodás, az érzelem, az öröm. Mert például nagy öröm, ha az ember karalábéja feláll. Palántázás után nem elfekszik ványadtan, hanem büszkén kihúzza magát. Ha elképzeled, hogy a hangyabokányi igyekezeted a környezet óvására működik, az egy öröm. A büdöske a paradicsomok között védi a haszonnövényt a fonálférgektől, legyen az bármilyen csúnyaság. Is. Ez egy...

Kívánunk minden barátunknak, távol lévő szerettünknek békés, nyugodt, egészséges ünnepet.

... eljött a karácsony este, kívánunk minden barátunknak, ismerősünknek idehaza és odahaza is, távollévő hozzánktartozóknak minden jót, békés ünnepet, megfelelően megfelelő évkezdést.

"Április négyről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép."Akkor, 1970 április negyedikén hajnalban is ilyen hideg volt, amikor kimenő egyenruhában, tiszti egyenruhában álltunk a Felvonulási téren, szarrá fagyva, hogy érctorokkal köszönthessük Csémi Károly vezérkari főnököt, hogy „Erőt egészséget vezérezredes elvtárs”, aki aztán Gagarin autójával végig pöfögött a díszszemle előtt és engedély adott Hazánk felszabadulásának 25.-ik évfordulója alkalmából megrendezett katonai felvonulás megtartására. Másodéves határőr tisztiiskolásként valahol ott, akkortájt lett elegem ebből/abból az egész hacacáréból. Ötven év után akár azt is írhatnám, a rendszerből lett elegem és ez persze nem lenne igaz. Semmit sem tudtam a rendszerről, tudtam, de gondolatom sem volt az 1968-as elvtársi segítség...

Folyamatos harcban állok. Harcolnak velem a tárgyaim. Sok kis gonosz, hol fekete, hol még feketébb, hol sárga nyelük van és úgy tudnak elbújni, hogy néha az őrületbe kergetnek. Bele. Most is, IDE TETTEM, tegnap reggel ide tettem. Keresem azt a helyes kis szemző kést, amivel az almát vágom ketté a rigóknak. Szemzőkés, suttogom kedvesen, micsoda név ez: szemzőkés, hát lehet ezt kedvesen, csalogatóan suttogni? Talán oltókésnek kellene keresnem? Toll a fülébe. Hol van??? Rigó, lehet, hogy ma egyben kapod meg az almát? Megvan, hóhóhóó, itt van. Kis gonosz, lefele fordult, hogy a hajnali félhomályban ne lássam meg a fehér feliratot. És a telefon, a kocsikulcs, a tárcám. A tárcám, külön játékot kreál. Saját szabályokkal, mint az unokám, mikor nem nyerésre áll. Változnak a szabályok. Nincs nálam...

Deresre húzta az idő a türelmetlenkedő nárciszokat, tulipánokat, húzom a csíkot a dérben, megyek hátrafele a rigókhoz. Két kezemben egy-egy fél alma, egy galamb is várja már, kicsit hátrébb. A szép magyar beszédről tartottam egy rövid mozgóképes prezentációt a rigóknak, gondoltam pofon verem, mint Makarenkó Zadarovot, de hát egy rigót nem lehet pofon verni, kis gonoszsággal billegtettem kezemben az almát, duruzsoltam, szépen, jó reggelt. Geci, adjad már. Talán mégiscsak megpróbálkozom a pofonnal. Ma is működő Szaratov hűtőgép, Szokol rádió, nem beszélve a Kalasnyikovról, búvár szivattyúk, színes televízió, sorolom magamnak a meggyőzőnek szánt érveket a Vlagyimir Szputnyik vakcina biztonsága mellett(?) Belka és Sztrelka is visszajöttek a Szputnyik 5.-el, kiskutyáik is lettek, bár azt nem...

Hideg, szürke, téli délután. 1983 január eleje. ÉGSZI-Aranykalász MGTSZ nyomdaüzeme a Szarvas Gábor úton. Topisan fényesre lakkozott varia maradékokból összerakott irodámba bekopogott a titkárnőm - mert akkor nekem az is volt - szóval bejött és rémülten gyűrött arccal közölte, két elvtárs keresi az igazgató urat, elvtársat. Két rendőrtiszt, az egyikük őrnagyi rangban, a másikra nem emlékszem mit is mondott. Csillag nem volt rajtuk, civilben voltak. Hellyel kínáltam őket, nem mintha kínálásra vártak volna. Szürke csend volt, ültek a poros, bolyhos, egyik narancs sárga zöld a másik piros, zöld csíkkal rondítva fotelekben, szóval ültek és röntgen szemekkel bámultak. Ültek a kisebb nagyobb sérülésekkel tarkított dohányzó asztal, egy hamutartó, egy doboz Marlboro mögött. Néztek engem. Akkor...

Langyosodik, 4/9 fok van, nedvesen csillog a fű, a rózsák, a rügyek, a picinyke próbálkozások. Kedves nedvesség várja a melegedő napocskát, hogy tavaszi nektárt árasszanak mindenbe. Erősen zöldül a fű a tövénél, mint a megkopott festés a fejen, hosszú, elbarnult szálak búcsúznak a téltől, néznek rám megadóan, mikor vágsz már le, vár a komposzt, hogy forogjunk, hogy legyen belőlem erő őszre a fák alá.Geci, néz rám a rigó lehetetlenül eltekert fekete fejéből fekete szemmel, hol az almám? Régebben, emlékszem még, volt alany, állítmány, tárgy, baszdmeg. Ma csak azt hallom geci. Csak így, Geci. Alany, állítmány, tárgy elveszett. Van még: aGecibe. Erősen kell figyelnem gyöngülő hallásommal, hogy az elmotyogott gecik között megtaláljam és értelmezzem az alanyt, az állítmányt és azt, hogy mi/ki...

Rásegítek a pirkadásra egy lámpával, megyek hátra, lassúzás nélkül, egyenesen az üvegházba. Nyolc fok bent, nulla fok kint. Világítom a palántákat, nézem, nézem, de csak azt látom, amit tegnap. Hát persze, mit is akarnék, két nap alatt bújjon ki? Az ember hisz a csodákban és várja. Bezárom az ajtót, hallgatom a madarakat, itt vannak a rigóim is, nem adok almát, ott a tegnapi, több nap, mint kolbász, vagy alma. Mindegy, nem kívánt törlendő.Arra, az autópálya zúgása felett már fényesedik az ég. Nulla fok van, de nem fázik a fejem, tavasz lesz ma, biztosan.„Don’t try” „Ne próbáld, csináld” olvasom a Ponyva fülében. „Don’t try” „Ne erőlködj” olvasom a Tótumfaktum fülszövegében. Ne próbáld, olvasom a google fordítóban. Nekem, így hetven felett a ne erőlködj tetszik, de nincs távol tőlem a „ne...

Ezennel megnyitottuk az idei tavaszi fesztivált, ezen a néhány száz négyzetméteren. Bevilágítottuk fényes napsugárral, életet tettünk az üvegházba több tucat palánta képében. A régen eltervezett épület bővítésnél is dolgoznak. Megérkezett Bukowski Tótumfaktum és a Ponyva, várom A semmitől délre és a Macskák antikvár példányait. Most Bukowski időszak következik a könyveim között. Murakami után Bukowski, köztük néhány feledhető alkotás.Itt a tavasz, lassan egy éves a vírus őrület, morzsoljuk a napokat, van még 66 hetünk a Pfizerig, mi az nekünk, száll az idő. Kicsit nehezen jön össze az egy hétvége alatt mindenkit beoltunk plakát szöveggel. Itt a fényes napsütés, fákon a rügyek sikongatnak, itt vagyunk, itt vagyunk, mutatja magát picinyke barack bimbó, cseresznye virág készülődik. Rózsák...

Jó reggelt, ugrál a rigó a kopasz diófa ágain. Éppen, hogy csak látom fekete formáját. Ugrál ágról ágra. Legyező farkával, fékezi lendületét, nem esik csőrre, ahogy jön lejjebb és lejjebb. Vidáman fütyüli a tavaszt. Nézem, ahogy ereszkedik, jó a kedve. Ezt a baromságot, mitől lenne jó a kedve egy fekete rigónak. Csak én húzom az érzéseimet rá, a madárra. Nekem van jó kedvem, hat óra és már erősen virrad, látom a napot, nulla a fok, de jön „vidáman” a langyosodó, felkelő napocska. Az én kedvem jó, a rigó csak végzi, amit a természet írt neki. Nézem, nekem biztosan nem menne az ágról ágra ereszkedés, lefele a megcsipkedett alma felé. Recsegnének, törnének az ágak, a lendületemet sem tudnám olyan ügyesen fékezni, mint ez a szépfekete madár. Ettől kicsit laposodott az érzés görbém, de bízom...

Reggel hat óra és már látszik a pirkadás ott, arra balra, keleten, a város felett. Nulla fok van, csillog a dér, húzom a nyomot a fűben, megint sikerült kutyaszarba lépni. Megyek körbe, körbe. Az üvegház párás, nulla fok van bent is. Február közepe, már nagyon kikívánkozik a lelkem ide a Kertbe. Nem ide, messzebbre, de most egyelőre csak ide. Két hét még, na jó, három és kezdődhet a palántázó szezon. Oltakozni – szép új szó nem? – egyelőre nem fogunk. Kínait nem szeretnék, az Astrából már kiöregedtem, a Pfizer az biztosan megfelelő lenne, jól működött a kis kék bogyójuk is, ezt is eltalálták. Talán. Az orosz akár jó is lehet. Mi baj volt az orosz búvár szivattyúval, a szokol rádióval. Nyert már háborút a szovjet T-34-el, pps golyószóróval, kalasnyikovval. Célozni azt nem lehetett vele,...

Csak ülök itt. Este van este van, csend, csak a macska nincs nyugalomban, izgatottan jár kell, farkát néha idegesen megrázza. Kicsit borzolja, főnözi, hogy fenyegetőbben álljon, jó neki. Ennyi csak az egész. Neki. Sötét az ég, áztatós idő. Havas eső készül gonosz, csúszós, autótörővé válni. Én csak ülök, a képernyőn Borgen sokadik részében Brigitte nemlétező, szépséges csipkerózsikásra rajzolt karakterével a Mindenki ellen, csalja ki a dánok lelkéből a könnyező, jobbra vágyó szépérzést és mennek szavazni, kire másra, mint Brigittére. Vágható a kenyerem, kezemben egy kistányéron belőle egy szelet, számban egy falat és megállt a film (nem, de feliratozva van és elvesztettem). Ilyet még nem ettem. Első gondolatom az volt, ezt nem esszük meg, eltesszük korona ékszerként. Ezt egészen komolyan...

Csend van, csak a bútorok pattognak, vasárnapi illedelmességgel. Nem bántó dördüléssel, mint mikor a konvektor hűl és így adja tudomásodra, húzd a válladra a takarót, le fog hűlni a szoba. Csendes a reggel, csak a macska lefetyelését hallom valahonnan távolról, talán a hálóból. Vizet iszik, vagy a lábát nyalja. A fülem sem zúg, csend van. Vasárnap reggeli, szívbe bújó, kedves csend.Óvatosan, visszafogottan kevergetem a 9 deka liszt, 3 dkg kakaó por keverékét, ez 12 dkg, akárhogyan is számolom, nem hozzáadva a sütőpor súlyát, ami van neki. A kakaó, liszt keveréke száll, mint a liszt (hogyan máshogy), óvatosan forgatom a spatulát, ami manapság már szilikon. Arról, hogy spatula, a gyerekkorom babapiskóta alakú fa izéje jut az eszembe, amivel az orvos lenyomta a nyelvem, hogy ránézzen...

Csend van, csak a bútorok pattognak, vasárnapi illedelmességgel. Nem bántó dördüléssel, mint mikor a konvektor hűl és így adja tudomásodra, húzd a válladra a takarót, le fog hűlni a szoba. Csendes a reggel, csak a macska lefetyelését hallom valahonnan távolról, talán a hálóból. Vizet iszik, vagy a lábát nyalja. A fülem sem zúg, csend van. Vasárnap reggeli, szívbe bújó, kedves csend.Óvatosan, visszafogottan kevergetem a 9 deka liszt, 3 dkg kakaó por keverékét, ez 12 dkg, akárhogyan is számolom, nem hozzáadva a sütőpor súlyát, ami van neki. A kakaó, liszt keveréke száll, mint a liszt (hogyan máshogy), óvatosan forgatom a spatulát, ami manapság már szilikon. Arról, hogy spatula, a gyerekkorom babapiskóta alakú fa izéje jut az eszembe, amivel az orvos lenyomta a nyelvem, hogy ránézzen...

Csak óvatosan, hogy védjem a gyerekeink személyiségi jogait, szóval csak halkan említem, ez szépséges dobostorta krémmel töltött apró csoda, (nelem legalábbis az) Gergő 4. szülinapjára készült. A fénykép amit ide teszek, csakis kedves pózban, mosolyogva mutatja ezt a másik két csodát, Gergőt és első bizonyítvában el sem férő mennyiségű dicséretet halmozó Borbálát. Ezekért biztosan nem hívnak személyiségi jogi perre majd, vagy húsz év múlva. Részben azért mert akkor már nem lesz Bíróság, a Kádi dönt és levágják a kezem, vagy a pendrivom, vagy valamimet, ha kikaparnak. Szóval a torta csodás lett és most éppen rozsos kenyeret sütök. Rendelésre. Igen, rendelésre. Kint a Kertben úgyis karmait (hahaha) mutogatja a tél, vékonyka kis havacska ereszti áldásos levét a rózsák, levendulák, füvek...

Szép lassan bontottuk ki az Ünnep selyemszalagját, díszítettünk fát gyerekekkel, sütöttem kalácsot csöndes magányban, rádióval a fülemben, megfőztük a húslevest, karácsonyi zenét hallgattunk a jutúbról, vártam a karácsonyt és itt van. Itt volt, az Ünnep. Ami lehetne akár állandó érzés. Egymásra mosolygunk a nappal, ő fent a vakító kék égben, én itt a vizes fűben. Süt a nap és van vagy hat fok. Tréfás ez az idő, vidáman bolondozik mind a hat fokkal a dermesztően kék égen a napocska. Keményen, vakítóan kék az ég. Hetek, hónapok temetői szürkeségét mázolta át ez a tavaszt idéző kékség az égen, előcsalva a büdös bogarakat, és szúnyogot is láttam. Másnap van, karácsony másnapja és süt a nap, ha még nem mondtam volna. Bakancsot húztam és sapkát, tennem kell valamit. Átrendezem kertészládámat,...

Hideg van. Körbe megyek, ahogy reggel kell tennem. Nincs látnivaló, felhős, fekete a reggel. Sötétsűrűn vizes fű mossa le bakancsomról a kutyaszart, ahogy Európa mosta le magáról, lelkéről és lelkiismeretéről Magyarország nagyobbik, szegényebbik részét. Oldjátok meg, mondja a rendőr, aki járőrautót, mi több Mercedeszt, egy egész gyárat, autó gyárakat, ellenőrzés mentes körzetet és pénzt biztosít a furcsa lelkeknek, nyilván teljesen önzetlenül. Védd meg magad. Vajon ki kit húzott csőbe, játék, harc a bőrünkre. A Mercedesz bejelenti, két évig nem küld el embert, kap izibe 15 milliárdot, hogy fejlesszen. Alku, a mérhetetlen sok pénzért, alku valahol, maszkok mögött. A maszk amúgy meg rajtad van, a szemeden. Sötét van, az év legsötétebb napja, Viola napja, szép emlékű anyámat hívták...

Szép nap ez a mai. Nyílik az Adventi naptár ablaka, Angliában jövő héten oltanak, Belgiumban Januárban. Oroszországban elrendelték a tömeges önkéntes oltást. Ablak nyílik, Télapó mászik az ereszen, igaz, nem felfele, lefele igyekszik. Gyere macska röhögjünk ebben a megfagyott reggelben, ebben a csodás, kabaréba illő jelenetben elmélyedve, olvasom a híreket a macskával. Kicsit korai Télapó amelyik puttonyával lefele igyekszik. Micsoda felüdülés Demeter Szilárd értelmetlenül összerakott se füle se farka - csak annyi, hogy Soros -, mondatai után. A harmincas évek szellemiségét idéző írások mellett ez a nem is tudom micsoda jelenet, ez nagyon vidám. Uram Jézus, ez a király tényleg meztelen és meztelenül (is) olyan szánalmas lógva az ereszcsatornán, amely nem ereszt. Ez a király(ság)...

A szívem szétfeszíti ez a gyönyörű mosoly, ezek a szépségesen nyugodt mosolyok. Napokra feldobja kedvemet egy ilyen pillanat, egy ilyen csacsogás, egy ilyen leckeírás. Még a reggel is jókedvű lesz tőle. Rántotta rendel és én rohanok. Egyhangú agyamba beviláglik, dobjuk fel az unalmas rántottát valamivel. Szűkös gasztronómiai tudásomba még belefér, legyen benne hagyma is, lila hagyma. Került a házba egy eszköz, ami forgó késekkel csodásan aprítja a hagymát, miegyebet. Baconos, hagymás rántottát készítek reggeli szeretteimnek. Kezdtem azzal, hogy megismerkedtem ezzel az új szerkezettel, megtaláltam a nyitját és azt, hova is kell a lila hagymát tenni. Biztos, ami biztos, azért felkarikáztam, beletettem majd megnyomtam azt a jó nagy szürkét a tetején, amiről csak hosszas vizsgálódás után...

Sötét hajnal van, ülök a számítógépem előtt, a maszkot levettem, rajtam volt míg tömegközlekedtem. Bár csak egy megállót megyek a 43-as lábbuszon és egyedül voltam, de a vírus nem alszik. Sosem alszik a vírus? Kijárási tilalom nuku? Vagy ő múba van azzal, akinek a keze alá dolgozik? Megdumálták? Karácsonyra elmegy a télapóval és majd Vízkeresztkor jön vissza? Vagy mi a szösz (hogy ne írjam mi a fasz) van? Tüskéire felszúrva - mint sündisznó az avarban - bukfenceznek ránk mindenféle okosságok, tudások, rendeletek, törvények. Piros szürke vírusokat vizionálok a hideg levegőben, mint aknák a tengeren. Őrület. De hat. Szörényiből is kihozta azt, ami mindig is benne volt és tényleg nagy kár, hogy csak énekelte, de nem értette. Sötét van, meredten nézek ki a fejemből, azon gondolkozom, hogy...

Alszik a nap az égen, alszik a mag földben. Alszik a kutya a házban, alszik a szív összekulcsolt kezeim alatt. Alszik frissen ápolt lábam a macska mellett az ágyban. Alszik az értelem a mélyben, alszik a tej a számban. Csend van, csönd van. A csend, csengve pattog a mennyezet alatt, a csönd öblösen, puhán csobban bele a macska vizébe, függönyön legördülve. Megforgatom a bokám, jól van, ropog még. Beleszagolok a levegőbe, jól van. Macskával teszteltetem a szaglásom. Hangosan csattan a kapcsoló, négy óra van még csak, mindegy, kelünk már, C vitamin, covarex. Majd, később a D vitamin, mézes fokhagyma. Sorozzuk a covidot, csak nehogy visszalőjön. Ez már a nap, vagy csak a város szennye ott keleten? Sapkám világít, nézem a hagymát a földben, nem látom persze, de érzem, hogy pattan a héja,...

Hol a francban van a virsli főző fazék? Zöldborsó főzelék van benne. Ezek szerint nem csak gondoltam a kérdést. Még jó, hogy nem azt kérdeztem, hol a picsában van a virsli főző fazék? Mindig elfelejtem, hogy csak én vagyok süket, mindenki más egészen jól hall. Akkor a tojásfőző fazékban fog a virsli megfőni. Kicsit vízköves már, de én így szeretem. Régóta használom és még mindig nem sikerült rájönnöm, mitől van az, hogy egyszer le jön a főtt tojás héja, másszor meg nem. Tettem már sót a vízbe, öntöttem le hírtelen hideg vízzel. Hagytam lassan kihűlni a vizet és főztem már csak hét percig. Ráírtam a tojás dobozára, mikor és kinél vettem. Ütögettem finoman a héját asztal lapjához, körkörös mozdulattal morzsoltam puhán, konyharuhán keresztül, semmi, csinál, amit akar. A tojás mindenek...

Mintha egy üres peronon állnék, lemaradtam az ötórásiról. A nap elvarázsolta - ott szemben - az éppen csomagoló tölgyfát. Kívánatos vörösre festette lombját, mielőtt lerakja, minél kevesebb legyen a hosszú téli útra. Vizes minden, négy fok van. A költöző rózsák fekszenek előkészített ágyukon, várva, hogy a földbe bújhassanak. Úgy fest, mint egy vadászteríték. De ez itt nem a halál képe, éppen, hogy az életé. Itt lesz a helyük és itt lesznek elbűvölő, illatosan nyújtózó rózsák. Fél hét is elmúlt, elaludtam. Úgy volt, hogy fél ötkor szólt a macska, lassan kelni kell, jó, még egy kicsit és lett belőle, ami lett. Nem volt éhes a macska, ha az lett volna, biztosan kirúgott volna az ágyamból. És most így lemaradva, próbálok a napomhoz csatlakozni, elmaradt a teafőzés, a narancs az nem maradhat...

…és itt van, megérkezett, esős hetek után ideért az igazi színes ősz.

Szépresárgult, vörösödött diófa mutatta az utat mikor korai mikulásként hátizsákunkat megpakolva mindenféle jóval, szilárd és folyékony halmazállapotú meglepetéssel elballagtunk a gyerekekhez. Csak félórás séta, szűk másfél kilométer csöndes kertvárosi utcákon, házak, kertek, régen nem jártam gyalogosan erre. Meg-megcsúszik a „régennemvoltlábamon” bakancs a poros, kavicsos úton. Nafene, jobbra forduljunk vagy balra. Mindegy, nem lehet itt eltévedni. A húszlitert is fogyasztani képes trabantommal száguldottam hasonlóan csendes októberi szombat délután, Pestre, befele, vagy negyven éve, anyámékkal. Mert akkor az volt, hogy itt laktunk, ahol most és ők jöttek a „gyerekekhez”, hétvégi ebéddel, miegymással, a gyerekeknek. Évek, évek, jövések és menések. Ünnepek, Karácsonyok, kettő is...

Húszhúsz tízhúsz, húszhúsz tízhúsz játékos dallammal lökdösi a napot reggeli útján. A könnyebbik utat választja már egy ideje, nem erőlteti a meredeket, komótosan, lankásan, ahogy én is szeretem. Könnyedén, nem szívdobogtatóan. Dolgozik lapos útján, húzza fel a fűre a harmatot és a hideget. Egycsapásra vizes lesz minden, és visszaesik a hőmérséklet egy fokot. Csörögnek a földön a diófa levelei, a cseresznye még haragos zölden hadakozik a hideg reggellel, az őszibarack ezernyi keskeny pengével védekezik míg óvatosan tépkedi róla az idő, szeret, nem szeret, igazán, szeret, nem szeret, igazán. Gombákkal keveredve igyekszik az ég fele a fű, mintha soha nem jönne a tél. Mint a drogos, akit hajt a cucc, pedig nem akarja. Húszhúsz tízhúsz, akár egy ugróiskola nótája is lehetne, igaz, ma már...

Sokadjára térek vissza Paul Austerhez, most éppen a Holdpalota csicsergő, csobogó, gyorsan pergő mondatai adnak mentális frissességet eltompult agyamnak. Olyanok voltak ezek a hetek, mint ez a szarrá ázott fekete gumicsizma. Sötét, nyirkos, büdös és nyomasztó. Auster mindig elvarázsolt, megbőgetett Timbuktu történetével, a nem létező de vágyott uticél. Hosszan majdhogynem kétszer végig olvastatta velem Benjamin Sachs életútját a Leviatánban. Olyan Ő, Auster, mint a tiszta őszi eső, átmossa a levegőt, a lelket, felnyitja a szemed. A földön annyi minden szép dolog, szép érzés, szép gyerek, szép felnőtt és szépséges virág van. Játszom a Macskát - várom magamtól a kávét - ablakban egyengetem görbülő hátam, nyakam hosszúra nyújtva nézem meredten a szemben kerítésen egyensúlyozó ukrán macskát....

Majdnem bepisilek mire kihámozom magam ebből a sok őszre alkalmas ruhából. Nem szeretem ezt az időt. Hideg, vizes és sötét a reggel, négy fok, jó, hogy a hó nem esik. Sár van, nem tudom, hogyan is lesz a rózsák költöztetése. Sárban ez sem működik. A virágok is elcsendesedtek, minden takarékra került. Amikor márciusban beindult a beszarás első felvonása akkor legalább sütött a nap, bimbózott aminek az volt a dolga, a napocska se vette komolyan ezt az egész izét. Könnyű volt elviselni. Mondom utólag, mert az ember már csak olyan, hogy utólag okos. Akkor nem volt jó, mint, ahogy ma nagyon rossz. Tavasszal a napsütés felülírt mindent. Most a sötétség ás mély gödröt alánk. És eddig jutottam az elmélkedésben mire hozzám fértem. A lelkem az nem lett könnyebb, igaz, már nem fenyeget a vizes...

Szép hosszú, színes árnyékokkal búcsúzott a hét pénteken délután. Kedvesen melengette hátamat míg konzultáltunk a borsókkal és biológiai őrző védelmükre kirendelt hagymákkal. Megjegyeztem, a hagymák munkaideje minimum akkor kezdődik, mint a borsóké, ne késlekedjenek. Tíz perccel a borsók előtt itt kell lenniük, pisi-kaki, reggeli kávé, hogy készen álljanak mire a borsó hercegnők megjelennek. Vannak még hiányosságok, de szentül megígérték, mindent megígérnek. Lajstromoztuk a retkeket, hozzák a formájukat, lassan el kell ültetnem a negyedik csapatot. Fóliát kérnek az élenjáró paradicsomok, kissé hűvösek a hajnalok, fázósan húzódozik mindenki, nincs okunk a pirulásra. Az édeskrumplik is erősen sárgítják levelüket, kikívánkoznak a nedves hideg földből, unják a piros paprikákat a fejük...

Nem tudom mennyi az idő. Csendben, egyenesen fekszem, a szemem mozgatom a függöny felé. Világos van. Hol a macska? Álcázom magam érzéketlen fadarabnak, csak a szemem néz kifele a fejemből. A macska százéves rutinjával rájött, hogy kamuzok. Ott ült az ágyam mellett, bámult meredten és rögtön észrevette, hogy ébren vagyok, azonnal rám kiált KAJÁT AKAROK!!!! Adok neki, nem merek nem adni. Elkéstem, fél hét van, a nap is mutatja már magát a kert végében. Nyolc fok van, az üvegházban tizenegy. Napos, tiszta levegős délelőtt. A vajretek el akar varázsolni, de lehet, hogy csak unták a sötétséget az ültető ládában. Négy nap után kinéztek. Csak nem bújnak vissza, elzárom a híreket elölük, csata van, de ide a Kertbe nem hallatszik a csatazaj.  Darálás után most éppen a csepeli óvodákban...

Egyszer már kitöröltem a linket ami elvitt az Ember akit Ovenak hívtak film vetítésére. De elővarázsoltam és megnéztem. Fenntartásaim vannak a könyvek olvasása utáni filmnézéssel, jellemzően nem tetszenek. Ez volt a kivétel. Visszaadta a könyv erejét és amikor a szélütött Rune rokkant kocsijában ülve - mozgásképtelen, csak a szemei cikáznak értőn -, megfogja a durcás Ove vállán tekeredő visszavett slagot és fogja, erősen visszatartja, nem is tömlőt hanem barátját Ovét, na akkor hasad meg az ember szíve. Nézzétek meg. Jó az érzés, hagyom, óvom, maradjon, maradjon reggelig. Aztán úgyis eloszlik, mint az októberi köd a reggeli napsütésre. Kevés a tennivaló a Kertben, inkább csak nézegetem a komótosan csepegő esőt. Nagyon ráérősen nyomja, mintha napokig maradni akarna. Tervet készítek, mit...

Fényességes vasárnap délelőtt, rengeteg eső hergelte nyári futásra a kertet. Fehéren izzik a nap, de csak tizenkilenc fok amit letol ide nekem, a fejemre. Az üvegházban negyven fok van, hetente indítok egy retek csapatot, meglátjuk mit látunk. A mai drazsírozott vaj retek magokat másfajta földbe ágyaztam, jókívánságokkal útnak indítottam őket. 09.27-én ültetett borsó egy hét múlva Felcimkéztem, Október negyedike van. Az egy hetes borsó kikelt, jó ez nekem? Kellemesen erős szél rázza le a diót amit a szúrólégy amúgy is kivégzett. Fényes szelek fújják a rózsákat, fákat, nem bántóan, csak a torna kedvéért. Fényes szelek, mint a lobogónkat, amire az van arra írva: Éljen a Szabadság. Dünnyög a fülemben a dal, ami még inkább apáink nemzedékének a dala volt, elhümmögöm itt a paradicsomoknak,...

Rámosolygok az alakra a fürdőszoba tükrében. Szélesre mérem a mosolyt és gyönyörködök szépséges fogaiban. Megkértem a drága, aranyos és fantasztikusan jó kezű fogorvos asszonyt, hogy ugyan készítsenek már nekem egy új szerkezetet, mert ami sikeredett azt nem nagyon kedvelem. Győzködött egy darabig, hogy mennyire jó az. Csinos, úgy áll mint Katiban a baba. Mindez rendben van, de nem. Más a beszéd, beleharapok a saját számba. Mennyivel izgalmasabb ha más harap az ember szájába. És elkészült. Egy halk megjegyzés kiséretében szerelte fel, kezet foghat Tapsi Hapsival. No igen, de ha már hatvankilenc évig görbe, előre álló kapafogaim voltak, akkor már a hátralévő évtizedekre sem akarok mást a számba. Miután eredetileg is így indult ez a projekt, megvoltak az „előtte szkenner” fájlok és lám,...

Hasra estem a kutyában. Bamba jószág, megállt előttem keresztben és nézte, ki ez a hülye ebben a világító sapkában a fején, sose láttam. Nyafogtam itt, hogy nem látok, persze, mert sötét van, kell valami eszköz. Kaptam az ötletet (köszi), a fejlámpa. Unokámnál ha nincs hetvenkilenc darab akkor egy sem, úgyhogy kértem egyet és mindjárt egy sapkába épített szerkezetet kaptam, hát ettől ez a nagy hajnali csodálkozás. De miután bemutatkoztam, úgy döntött mégsem harap belém. Varázssapka, zsebretett kézzel, fényözönben nézem a paradicsomokat. Mint egy autózás, csak nem levelüket hullató őszi fák villannak fel a fényben hanem csodás paradicsomok, paprikák. Piroslik a pritamin kifele a sötétből. Más perspektíva, izgalmas képek ahogy egy csokor zöld növényből mint nyuszi szemek az út szélén,...

Mégiscsak kellene már egy elemlámpa, a telefonommal világítani valahogy olyan fiatalos, nem áll rá a kezem. Meg bonyolult. Meg nem is tüntetek. Miért is tenném, hagyom, erőlködöm, hogy elnyeljen Herder filozófiája, így hajnalban különösen nyitott vagyok rá. Az elemlámpát felkapcsolom, és világít, látok. A telefonon olyan állapotba kell hoznom a képernyőt, hogy a lámpácska jelet mutassa, már az egy kihívás, azután erősen meg kell nyomni, ekorra már benne vagyok a sárban. A bakancsot is elő kellene már venni, de ha ezt megteszem akkor elfogadom, hogy ősz van. Inkább még hadakozom egy kicsit. Topogok a sárban. Csakazértis. Szürke, tízfokos reggel. Nyár volt még amikor esős égbolt varázsolt elém egy szép szürke, galambszürke zakót, kék ingel kísérve. Ez most inkább egy temetői lófogat...

Az ember akit Ovenak hívtak. Frederick Backman szerelemből, szeretetből, emberségből, barátságból szőtt színes takarót, esténként és amikor tehettem bújtam sorai közé, betakart és elvarázsolt. Végére értem és igazán megkönnyeztem, férfiasan azt mondtam magamnak, csak a füst szállt a szemembe. Füst, amit nem is fújok. Olvassátok el. Még nem olyan sötét ez a reggel mint amilyen fekete lesz nemsokára. Hat óra, karcsú 11 fok, száraz minden. Tiszta az ég, erősen világítanak azok amiknek ez a dolguk. Heteknek tűnnek, pedig csak néhány napja, hogy nem jártam zöldjeim között, ezért látszik a másság. Alig néhány napja ültettem a retket és nida, hogy mutogatják magukat. Retek lesz ebből akárki meglátja. Voltunk néhány napot a Bükkben, zöldben, napsütésben, friss levegőn patakcsobogásban, beton...

Szépséges, szőke vasárnap. Csendes, napsütötte kerti nap. Ültettem borsót, közé dughagymát, ezt már a tavasznak készítem. Indítottam egy B csapatot retekből az üvegházba(n), szűk két hét van a két csapat indulása között, ha úgy lesz, akkor folyamatosan lesz friss retek. Ha meg nem, hát akkor volt egy szép vasárnap délelőttöm. Cimkéztem a dátumot, leírom, hogy feledésbe ne menjen. Bámulok a paradicsomok előtt, itt a véletlen kísérletem visszaigazolása. Történt, hogy július végén a magról hajtatott Torro olasz paradicsomok palántáit két ágyásba ültettem. A különbség a talajtakarás. Az egyik ágyás földjét betakartam Nortene Jutesol lebomló papír takaróval (a szponzori pénzt a számlámra kérem), a másik ágyást nem. De, hogy ezt igazán miért tettem, azt nem tudom, csak motoszkált bennem valami...

https://www.youtube.com/watch?v=u4nBjbzaLBE

Felkeltem, már vagy 25.200 alkalommal. Kikapcsolom az órát, a macskát nem tudom kikapcsolni, (bár már többször kerestem rajta valami tekerőt, de csak a karmolásig jutottunk).  Nyekereg, tekereg, hiába intem, maradj már csendben, alszanak. A reggeli rituálé, mérleg, bogyó, citromos víz. Nincs citrom, elfogyott. Fel kellene írni mert sosem lesz. Öltözés. A francba, mekkora ez a trikó? Összement, megnőtem? Nem tudom lehúzni a hasamon, pedig már nincs is hasam. Vagy van? Nem. Nincs. Ez nem is az én trikóm. Édes Karola, leszedte a szárítót és elpakolta. Mindegy, már rajtam van. Én le nem veszem. Sokadik reggel már amikor borúra keltünk. Nem esik, kicsit fúj. Mégis szép ez a reggel. Babrálom kicsit a paradicsomokat. Próbálom jóvá tenni azt, hogy egymás nyakára ültettem őket. Kacsolok, Leveszem...

Pirkad, egyre korábban ha nem zavarna be az a ronda, rosszkedvű szürkeség. Kerreg a macska a fülembe, keljek fel. Néhány lábemelés, bal, jobb, bal jobb. Felülök. Macska (akinek a nevét tudjuk, de nem írjuk le) elégedetten dörgöli pofáját az ajtóhoz, ütemesen nekiütve ezzel a félfához.  Érzem az esti 45 percet. Csikorog, kicsit pattog, végig megyek a lakáson, jobb boka minden lépésnél kellemesen reccsen. Nem borzolós a hang, csak szolidan kattog. Derekamat megtekerem, felveszem a kikészített ruhámat. Negyvenkilencszer fogadtam meg, hogy négy nap után még nem állok rá a mérlegre. Persze, hogy rá állok. Szerencséje van. Egy pohár állott víz citrommal, két bogyós nap van. Biztosan. Mire kimegyek a kisteraszra, fitt vagyok, pattogósan le a lépcsőn, kutyától el köszönök, kap egy almát....

Egyszercsak ott volt. A reggel. Pirkad. Biztosan őt is a kurva kutya ébresztette fel. Hogy mi a fenét tud ugatni szerencsétlen öreg harcos, nem tudom. De ki tudja választani az időpontot az biztos. Már tegnap este zaklatottan kezdődött ez a mai reggel. Az úgy történt, hogy elveszett a távirányító, igen, eltűnt. Komoly volt a dilemma, hogy akkor most reggelig nézzük az izét, vagy húzzuk ki a falból a dugót. Mi legyen? Kanapé, igen ott észleltük utoljára. Nincs. Merészen túlhaladtam a takarítások vonalát és kerestem azt a francos kis lapos irányítót. Találtam, egy megnyomorodott Milka csokit, egy kisautót, egy hajgumit, egy hajcsatot, kettő karamellás csokit, némi macska szőrt. Távirányítót nem. Pirkad, a kutya persze visszafeküdt. A macska is alszik még. Felülök, néhány másodpercet várok...

Elég volt a mai napból. Az úgy történt, hogy elveszett a távirányító, igen, eltűnt. Még tegnap este. Komoly volt a dilemma, hogy akkor most reggelig nézzük a izét, vagy húzzuk ki a falból a dugót. Mi legyen? Kanapé, igen ott észleltük utoljára. Nincs. Merészen túlhaladtam a takarítások vonalát és kerestem azt a francos kis lapos apple irányítót. Találtam, egy megnyomorodott Milka csoki, egy kisautót, egy hajgumit, egy hajcsatot, kettő karamellás csokit, némi macska szőrt. Távirányítót nem. Így történt, hogy napi hatvan percemben, első részében negyven perc futásnak becézett erős gyaloglás, zuhany, tea készítés és majd séta a kertben. Ez jó, ez leereszt és minden könnyebb. Ilyenkor kell valami, ami zajong. Benyomtam a pirosló gombot, semmi, nyomkodtam tovább és lám, adás....

12 fok és esik. Nagyon kellett ez az idő. A májusi eső aranyat ér kertileg és remek az idő arra is, hogy utolérjem magam az irodában. Sorakoznak az ajánlatkérések az asztalomon, feléledt a világ. Hogy ez jó-e? Nem tudom. Az jó, hogy szaporodik a munka. De mégis, szeretném, ha a csend maradna, ha ezek a recsegős robogók otthon maradnának, ha az emberek nem szaladgálnának újra, mint a mérgezett egerek, ha megfontolnák és mérlegre tennék érdemes egy akármiért újra lemenni a boltba? Kérem vissza a karantént.   Eső, karantén. Az akár jó is lehetne, hogy 9 után csak én mehetek a boltba, bár éppen pénteken tíz óra körül a hentesnél (az élelmiszer bolt, ugye?) a másfél méteres védő táv betartásával (ez éppen jó távolság, látom tetőtől talpig) állt előttem egy szőke lófarok, szépen ívelt...

Még nem tudom milyen idő lesz reggel, még csak ott tartunk, hogy mindjárt tegnap lesz a mai estéből. Szerda és május 20. lesz mire felébredek. Ami egyre korábban esik meg velem. Mondanám, velem kel a nap, de nem, én kelek a nappal. Március, április, május és június az erő ígérete és nálunk telistele van ünneppel. Március elseje Kriszta születésnapja, április 23. Peti született, május 20. Anikó és ez egy kerek negyvenes szám. Június családunk koronája és ereje Anikó hónapja. Nincs is mit írnom, békét egészséget mindannyiunknak. És igen, a képek, Anikó 1981. A Juhász Lányok 1984, Peti és a nővérei és a napsütötte boldogságos cipőcskék.

A naplószerűség kedvéért írom, megérkezett a hűvös szeles idő. Az eső csapkod, de elhanyagolható a mennyisége, sajnos; a szél erős, 10 fok van. Itt egy hűvös, fázós kép. Elviszi a gondolkodást ez a helyzet, annyi más jár az ember fejében, eszembe sem jutott, hogy május elsején volt 20 éve, hogy az Érdi Rózsa nyomda „megnyitotta kapuit”. Húsz év, ha majd egyszer tényleg elmegyek nyugdíjba, megpróbálom fejezetekbe rendezni és leírni. Kemény évek voltak, az egyszál Romayortól a mostani helyzetig. A vadnyugattól a vadkeletig. A 17 milliós bevételtől a 470 millióig, miközben sem utódja sem boldog őse, sem rokona sem ismerőse…de úgy igazán, ez a rosszul használt idézet ide sem illik ha a verset tovább olvasod, nem erről szól. Mindegy, a lényeg a lényeg. Túl korán lettem „független”. A...

Ez a reggel is gyönyörű. A csillogó harmatcseppek a fűben azt ígérik, ma sem kell locsolni, hogy a dolog prózai oldalát nézzem, a hangulata, azt nem tudom leírni. A macskám a maga sajátos időbeosztásában gyakran akar reggelizni éjjel háromkor. Nem érdekli, hogy nincs reggel. Először a hideg orrával a kezemet piszkálja, kicsit beleharapva, majd jön megy, fellép az ágyamra, tudja, hogy nem kedvelem, én sem fekszem az ő kosarába, dagaszt egy kicsit. Ekkor felgyorsulnak az események és győz a macska. Felkelek, a doboz a könyvespolcon és ezzel a mozdulattal már le is vertem az olvasásra sorban álló könyveimet. Arra várnak, hogy kézbe, kerüljenek. Most hárman vannak, új könyvek. Ulickaja A Lélek testéről, Murakami Haruki A Kormányzó halála második könyv, Houllebecq Szerotonin. Keménytáblás...

Volt idő, hogy Trabanttal lehetett csajozni. Ma lehet maszkkal. Van nekem egy kutyusos maszkom, hát sikere van. Mikor az én érdekemben kicsit megnyirbált időmben boltba megyek, gyakran észreveszik kiskutyás maszkomat. Én már szabadon válaszolgathatok, matiné időben, minden szempontból védett korban már csak hamiskásan mosolygok a maszk felett bepárásodott szemüvegem mögül, oszt jó napot.

Reggel sosem fázom. Reggelben ott az erő, a frissen csípős derék szaggató, a gatyakorcát ölelő levegő. Imádom. És amig van Aflamin a derék is hamar rendbe jön. Már amíg van Aflamin. Mert minden, ennek is Kínából jön az alapanyaga. Gondolom. Csuda világot építettünk fel itt magunknak. A paraszt hajszál erősebb mint amin most lóg egész létünk. Senki, az elmúlt öt évtizedben, senki nem mondta, hogy madárkám mi a francnak neked még egy izé. Én meg persze nem gondoltam. Kevesen gondoltak rá. Elmegy egy élet mire eszmél az ember. Ha ugyan. Aki diófát ültet az bízik a jövőben. Legyen úgy. A végére kedvenc útmenti képen, ha már Tihanyba nem mehetünk. és egy optimistának gondolt mosoly.

Houellebecq: A világ ugyanolyan lesz, csak rosszabb. Houllebecq új könyve a Szerotonin már vagy két hónapja vár a polcomon. Arra készültem, hogy április ötödikétől két hétig Hurghadán olvasok, ezt is többek között. Hát nem. Azóta is vár engem a könyv, én a könyvet nézem és kondicionálom magam, mert Houllebecqet olvasni erőt, mentális erőt igényel. Készülök rá és azt gondolom két hónap meditálás után már kisimul a lélek, alkalmas a gondolkodás, az érzelem, az öröm. Mert például nagy öröm, ha az ember karalábéja feláll. Palántázás után nem elfekszik ványadtan, hanem büszkén kihúzza magát. Ha elképzeled, hogy a hangyabokányi igyekezeted a környezet óvására működik, az egy öröm. A büdöske a paradicsomok között védi a haszonnövényt a fonálférgektől, legyen az bármilyen csúnyaság. Is. Ez egy...

Kívánunk minden barátunknak, távol lévő szerettünknek békés, nyugodt, egészséges ünnepet.