Alszik a nap az égen, alszik a mag földben. Alszik a kutya a házban, alszik a szív összekulcsolt kezeim alatt. Alszik frissen ápolt lábam a macska mellett az ágyban. Alszik az értelem a mélyben, alszik a tej a számban. Csend van, csönd van. A csend, csengve pattog a mennyezet alatt, a csönd öblösen, puhán csobban bele a macska vizébe, függönyön legördülve. Megforgatom a bokám, jól van, ropog még. Beleszagolok a levegőbe, jól van. Macskával teszteltetem a szaglásom. Hangosan csattan a kapcsoló, négy óra van még csak, mindegy, kelünk már, C vitamin, covarex. Majd, később a D vitamin, mézes fokhagyma. Sorozzuk a covidot, csak nehogy visszalőjön. Ez már a nap, vagy csak a város szennye ott keleten? Sapkám világít, nézem a hagymát a földben, nem látom persze, de érzem, hogy pattan a héja, indul az élet. Lassan múlnak perceim, alszik a tej a számban, befogott számban. Itt vagyok a Kertben, kicsi kert, szűk határ, mégis a mindenség.
Sosem volt élmények lökdösődnek fejemben szörnyű buta, bután szörnyű világgal, amit látok körben egy lépésre. Egy kattintásra a buborékoktól. Belenézek mindent látok. Látom a lájkokat, ismerősöket. Látom, látni vélem kiben mi lakozik, csodálkozom néha, de azután mégsem. Néhány lájkban ott vagy te magad. Bekockázva fa ék egyszerűségével. Szőcs Gézának is csak a Sámándobja hallatszott idáig, csodás versei visszhang nélkül maradtak buborékomban. Meg kellett halnia, hogy rátaláljak Magyarország versére, hogy elolvassam „32 lettem én is” egy másik diktatúrában írt sorait, utalva József Attila, kávéházi szegleten írt magányos versére. Ezeken a sorokon el lehet hagyni ezt a világot, de figyelj, irányított valóságunk szemedbe csillog, mint tüllszoknya a facebook hirdetésben, idétlen pörgésével szétbarmolva gyerekeink ízlését, képét a szépről.
Fekete díszként áll a nyár sírján a diófa, ágain a feketére rohadt diók ragaszkodnak a semmihez, levelek már elmenekültek. Öt fok van, fényesre szitálja a vízóra akna fedelét ez a semmi kis eső. Csöndesen erjed a marhatrágya a rózsák alatt, bomlik széndioxiddá, mikroelemekké. Metszett, vizes ágaknak magyarázom, csak így némán, mellettük guggolva, érzitek, ugye? Hideg ez a vizes, alig öt fok. Tél van-e már, vagy csak egyszerűen sötétség? Guggolok, szám becsukva, alszik a tej. Hirtelen arra gondolok, fel tudok-e állni, innen térdmagasságból, elszédülök-e? Maradok. Innen, lentről keresve az eget, ez a bátran küzdő dália eljátsza nekem a napocskát.
Itt maradok, boka magasságban, vizes fűben bújva, szürkeségét magamra húzva, szememet eltakarva, abban bízva, a sors adta oddsunk felszorozza azt a bizonytalan ötven százalékot. Vizes fűben térden állva, hallgatom némán, az Anya az a mama, csakis puncija lehet és az Apának pedig mindenképpen pöcse, anélkül nem Apa az apa. Hát persze. Így egészséges. Így már biztosan nem meleg az ifjú és leszbikus a leány. A hetvenszázalékosokat pedig püspöki módra legurítjuk a Gellért hegyről. Egyszerű a világ, minek komplikáljuk, maradjon csak a Kert és várom szürkén, savanyodó tejjel csöndes számban “nyíljon az események s a dolgok között annyi rés amennyin átférhet épp a kéz s a kés”
0 hozzászólás