Szép lassan bontottuk ki az Ünnep selyemszalagját, díszítettünk fát gyerekekkel, sütöttem kalácsot csöndes magányban, rádióval a fülemben, megfőztük a húslevest, karácsonyi zenét hallgattunk a jutúbról, vártam a karácsonyt és itt van. Itt volt, az Ünnep. Ami lehetne akár állandó érzés.
Egymásra mosolygunk a nappal, ő fent a vakító kék égben, én itt a vizes fűben. Süt a nap és van vagy hat fok. Tréfás ez az idő, vidáman bolondozik mind a hat fokkal a dermesztően kék égen a napocska. Keményen, vakítóan kék az ég. Hetek, hónapok temetői szürkeségét mázolta át ez a tavaszt idéző kékség az égen, előcsalva a büdös bogarakat, és szúnyogot is láttam. Másnap van, karácsony másnapja és süt a nap, ha még nem mondtam volna. Bakancsot húztam és sapkát, tennem kell valamit. Átrendezem kertészládámat, megszámolom a nem is tudom mit, kitakarítom az üvegházat. Tiszta ugyan, de seprek rajta egyetkettőt. A dália hagymákat szárazabbra viszem, csoszogok a vizes fűben lemosom a sarat a talpamról….
….fülemben fülhallgató, rádiót hallgatok, ajtókat behajtottam, még a macska is alszik, ne zavarjam. Második mákos kalácsomat készítem, check-in lista, pontról pontra. Lemegy a drukk, berreg a dagasztógép. B@ssza meg, az élesztő kimaradt. Massza megy a kukába. Újra kezdem. Jó lett, másodjára is, bár mintha a mákos tölteléke kevesebb lenne, pedig ugyanannyi. Hiába, ez is csak egy szakma, de nem adom fel. Szól a rádió, huszonnegyedike van, mi más is lenne a téma, mint a szeretet. Sablonok, kockák, keretek és? Hát ennek van itt az ideje, nézz a naptárra. Kis Jézus, Három Királyok. Délre letudva, legközelebbi szeretet és együttérzés 365 nap múlva. Cinikus vagyok, vagy csak öreg és ráadásul itt élek? Hallgatom Iványi Gábor és egyházának – ami nem egyház mert nem az és kész -, vesszőfutását és keresem, van-e erre racionális és igaz indok a pitiáner, földhözragadt, lábszagú és érthetetlen bosszún(?) kívül.
A fa már díszben villog, cukor nincs rajta, lesz abból éppen elég mindenhol máshol. Angyal szállt közénk, egy francos berregő műanyag angyal. De mindegy is, ha ennek tud örülni a gyerek, akkor legyen. Nem a szenteste az, ahol műanyagról, Föld jövőjéről, miegyebekről osszam az észt, mutassak a zsákra, mennyi papírt, műanyagot, pénzt és munkát tettünk szemétté egy perc alatt. Egyébként is, nálam, nálunk a felelősség, ezek a gyerekek már ipaddel születtek, (hagyományos – Alaptörvénynek is tetsző módon, Anyától, Apától) A tegnap még kicsik már szinte kész felnőttek. Szinte. A gyártmány kész, csiszolni, fényesíteni kellene, de nem hagyják. Engem satuba fogva políroztak, (ez persze nem igaz, csak kényelmes így emlékezni.) ma más módszerek kellenek, de a három másodperces üzenet nehezen tud egy újabb szar műanyag játéknál magasabb értéket közvetíteni.
Másnap van, előkerülnek a tegnapról elfeledett ajándékok, csendes a ház, gyertya ég a tálalón. Anyám emlékére, aki tizenhárom éve hibátlan dramaturgiai érzékkel 24-én reggel kilenc órakor egy mély sóhajjal távozott. Régen volt, de felejthetetlen.
Csendes másnap van, körbe jártam a kertet, többször is, szívtam a napot a levegőt, a kéket. Lehántom magamról a felső réteget, kint hagyom a saras bakancsot. Reggeli nem igazán akarózik, ennivaló töméntelen, pazarló mennyiségben; nyálgép adón mosolyog egymásra a fiú meg a lány, a TESCO szereti a Te karácsonyod, (naná, hogy) és itt a tizenegyórás kávé ideje.
Olvasni fogok, Vámos Miklós Dunapest regénye, amivel próbálkozom, de nem tette magát letehetetlenné a Pozsonyi út 38-40 számú épület története köré szőtt csendesen, mondhatnám unalmasan csordogáló írás, amiben valamiféle párhuzam akarózik láttatni (?) napjaink és az 1944-es tél napjai között. De ezt az összegzést így leírva látni egy baromság, meglehet nem is erről van szó. Vámos Miklós nem ilyen gyenge, Elolvasom még egyszer. Vagy nem.
Várnak a karácsonyi könyveim, hozzájutok végre. Talán Spiró Sajnálatos események könyve? Bár nem hiszem, hogy megélt múltunk mában rongáló hangulatára vágynék most. Inkább Maja Lunden Kékség, amivel kezdem. Mielőbb, talán már holnap.
0 hozzászólás