Hideg, szürke, téli délután. 1983 január eleje. ÉGSZI-Aranykalász MGTSZ nyomdaüzeme a Szarvas Gábor úton. Topisan fényesre lakkozott varia maradékokból összerakott irodámba bekopogott a titkárnőm – mert akkor nekem az is volt – szóval bejött és rémülten gyűrött arccal közölte, két elvtárs keresi az igazgató urat, elvtársat. Két rendőrtiszt, az egyikük őrnagyi rangban, a másikra nem emlékszem mit is mondott. Csillag nem volt rajtuk, civilben voltak.
Hellyel kínáltam őket, nem mintha kínálásra vártak volna. Szürke csend volt, ültek a poros, bolyhos, egyik narancs sárga zöld a másik piros, zöld csíkkal rondítva fotelekben, szóval ültek és röntgen szemekkel bámultak. Ültek a kisebb nagyobb sérülésekkel tarkított dohányzó asztal, egy hamutartó, egy doboz Marlboro mögött. Néztek engem. Akkor még nem tudtam, ott és akkor dőlt el a sorsom. Nem voltam beszarva, fogalmam sem volt, mit is akarhatnak. A rangidős, mondott két nevet, itt vannak? Hogyne, itt vannak. Akkor most elvisszük őket. Hogyne, persze, mondtam, mintha ez természetes lett volna. De, mégis, miért is? Pénzt hamisítottak, így a kevesebb csillag. Itt? Pénzt? Igen, 100 dollárost. Harsányan felröhögtem, de viccesnek tetszik lenni Virágh elvtárs… Nem vicceltek, elvitték a két lányt, nem is láttam őket egy darabig. Ahogy múlt a tél úgy fogytak a kollégáim. Sorra hívták be őket elbeszélgetésre, volt, aki visszajött és volt, aki nem. Minden kihallgatás végén feltették a kérdést, jegyzőkönyvezték: és a főnök tudott róla?Nem tudtam róla. Az üzem vezetője voltam, volt termelésért felelős helyettesem. Két műszakos üzem volt, az én munkarendem délelőtt volt, a helyettesé délután, közelben lakott, neki ez megfelelt. Nem tudtam róla és a kollégáim ezt is mondták. Néha eszembe jut, ha némelyek úgy gondolták volna, hogy persze, ő mondta, csináljuk, hát a műanyag bilincs is rám rohad.Az én kompetenciám, mint üzemvezető, egy gyomorbajos GT. igazgató folyamatos ötleteléseit kielégíteni mindenféle felesleges statisztikákkal, tartott ez addig míg egy raport során meg nem kértem a direktor titkárnőjét, ugyan gépelje már le nekem a felmondásomat, és basztam illetlenül István faszkalap orra elé. Jól esett, mit mondjak. Igaz, hogy két kicsi lány, feleség otthon, de bíztam magamban és végig sem gondoltam csak menni akartam, de nagyon. Nevezetes nap volt ez 1982 októberében. Akkor voltam utoljára másnak az alkalmazottja. Akkor már a létező szocializmus vívmányait hígítottuk, színeztük egy kis vállalkozósdival. Gazdasági Munkaközösség és lett nekem egy olyanom, neve is volt Alfaprint. Mi más is lehetett volna. És már 1982 elejétől működött csendesen. (Ott is megestek történetek. Az első irodám egy pszichopata öregasszony nappalija volt napi 4 órában ahol az öregasszony nem kevésbé elmebeteg pulija folyamatosan terelni akart engem, harapdált a csüdömbe, hiába mondtam kulturáltan, én a Juhász vagyok, nem a birka, baszd meg.)Amikor a rend éber őrei eljöttek a kollégáimért, már hat havi felmondásomat töltöttem és annyira nem izgatott a dolog. De a Tolnai Lajos utcai randevúk folytatódtak, nem csillapodott a rendőrök kíváncsisága. Sütött már a nap, tavasz volt, a vizsgáló tisztet hadnagyból főhadnaggyá léptették elő, tán az ügy sikeres felderítéséért, kapom a telefont a Váci útról, a rendőrök kérik az elmúlt évben kilépett dolgozók személy adatait. Ok, küld a sofőrt, elküldöm. Nem, nem, neked kell bevinni. Fasza, elbúcsúztam a családtól és elmentem a Tolnai Lajos utcába, ahova csak befele lehet menni. Olyan, mint egy halcsapda, csak befele van út. Szig. leadva az Ütinél, büdös, se ki se, be. Se pisi, se kaki. Rácsok az ajtón, ablakokon, rossz arcú jövés menés közepette ültem ott vagy két órát. Már minden mindegy volt. Nő civilben, főhadnagy, vizsgálótiszt. Elhozta, amit kértem, kedves Juhász elvtárs? Kísérjen már fel legyen szíves az emeletre. Második emelet, közben csevely, gyerekek? Munka? Időjárás? Egymás mellett, én egy lépcsőfokkal mögötte, (szép hosszú, sportos fara volt), ő rutinosan oldalazva, engem figyelve ment felfele, igazán lassan. Felértünk a másodikra és jól van, köszönöm, amit hozott és elmehet. Kiengednek? Persze, kérje el a személyi igazolványát, itt ne hagyja, vissza kell jönnie érte, humorizált. Csak látni akarta becsületesen őszinte arcomat. Vagy mi.És a történet: Kollégák esti műszakban, unatkozva egyikőjük pincér haverjának számoló cédulát fusiztak, legyen egy 100 dolláros, és hogy az ajándék is meglegyen a barátnak, Franklin képe helyett a pincér gyerek képe került bele. Bele a közepébe. Ennyi. Ám olyan ügyesen (70 százalékosan, jegyzőkönyv szt.) találták el a zöld színt, hogy megtetszett, lett belőle sok és kikerült az utcára. Egy Galamb utcai borozóban igazoltatták a vágó kollégát kinek személyiében volt ebből a csodából egy két darab. Az igazoltatásnál nem szóltak, majd néhány nap múlva szabálysértés okán behívták az ötödik kerületi kapitányságra, ahonnan aztán nem is jött ki vagy hat hónapig. Mondják, forgott ebből egy két darab itt ott, használták is, és hát ki a fene tudta, hogy egy 100 dollároson Franklin képe van-e vagy Kovács Józsié. És innen már a vállalkozás mindenfélével tarkított útja. Volt benne, nemelehetnee egy kicsit drágább, év vége van el kell költeni a keretet mert ha nem akkor jövőre kevesebbet kapunk. Volt benne, slendrián pénzügyes, ki év vége felé az összes fiókjában fellelt inkasszót átutalta, akár háromszorosan is. És amikor a könyvelőm azt mondta, ő ezt bizony le nem könyveli mert három utalásra egy számla van, a pénzügyes meg azt mondta, vissza ne utaljam mert akkor őt meg kirúgják. No, mi lehetett a megoldás? Amikor egy fél évig Volvoval jártam egy darab üzletet nem kötöttem, mentem hívásra nagy vállalathoz, beálltam a miskolci gyár udvarára, hát nem is fogadtak. Mígnem aztán 1300-as fehér Zsigulival már jó csávó lettem. Kis magyar szociológia. Mi mindenre alkalmas a fárasztó vidékjárás. Sok kis történet.És ilyenek voltunk 1981-83-ban, egészen bátran, fiatalon.
0 hozzászólás