Felszarvaztak. Megesik ez, szarvakat adunk és szarvakat kapunk, lásd még: csapásokat adunk és csapásokat kapunk. Az életben van, hogy szarvaink nőnek, eleinte csak egy kicsi kis simogatás, majd vaskos hazudozás, majd szánalmasan csikorgó védekezés „ha jobban hiszel a szemednek, mint nekem, hát akkor b@szd meg”, majd egy kis ajtócsapkodás, aztán egy kapkodós pakolás, bepakolás, kipakolás, rosszkedv és jókedv és savanyúság. Szarvakat adunk titkon óvatosan, mert amiről nincs tudomás az nem fáj. Bonyolult a szarvak világa, hajnali bőgéssel árnyalva. Ha jól emlékszem.
Szóval felszarvaztak. Ne mosolyogj ilyen sandán (a más szarvain izgalmas nevetgélni?) szóval, ne örülj, téged is felszarvaztak. Mindannyiunkat felszarvaztak. Az egész országot felszarvazták úgy tíztonnányi hullott aganccsal néhány plusz tízmilliócskáért.
Meglehet, én ideológiailag nem vagyok elég képzett ahhoz, hogy megértsem, minek ez az egyedinek sem mondható izé?
Merthogy Vadászati Világkiállítás eltervezve még a járvány előtt, talán többe fáj, ha elmarad, mittudomén, egyébként is, úgy vagyok a Vadászati Világkiállítással, mint Pavlov kutyája a csengővel, elered a nyálam, ha meghallom. 1971-ben azon a nevezetes első Vadászati Világkiállításon találkoztam először dobozos sörrel, úgy hívták, hogy Löwenbrau. Sokan voltak. A sörök, szép bilikék dobozukban jöttek, mentek, álldogáltak, kutyakiállítás is volt, oszt a tömegben nap végére el is veszítettük egymást.
Akkor hát lesz nekünk egy hullott agancsokból megszobrált kapunk, amit kapunk és örüljünk. Ha majd belépünk rajta, hajtsuk le fejünket lenyűgözve a csodálattól és nem mellesleg, nehogy összeakadjanak szarvaink.
Képzetlen vagyok – tudom ám -, ideológiailag különösen és hogy megóvjam ezt a szellemi szintemet reggelenként a macskával, rigókkal – időnként galambok is beszállnak -, közösen mantrázzuk, csak a Kert, csak a nap, ami süt, csak a bújó palánták, csak a sütőm, csak a kenyerem, csak a munkánk, csak a család, terelgetem gondolataimat, ám csak-csak beleakadok ebbe abba, kérdésekbe.
De most nem kérdezünk, csendben vagyunk. Múlik a nap, várjuk a reggelt. És várjuk, hogy legyen vége ennek az őrületnek, ennek a tenyérbemászó őrületnek. És nem kérdezem meg, mitől erkölcsös a két és fél millió beoltott utáni nyitás? Nem kérdezem meg, van-e összefüggés az április 19.-i nyitás és az április 19.-i UEFA döntés között. Nem kérdezem meg miért kellett ennyit várni, hogy végre értő kezekbe kerüljön az oltás irányítása, azt sem kérdezem meg, hogy ha oltáspárti vagyok akkor egyben már jobboldali is vagyok-e? Tán? És én sem kérdezem, segget nyalni maszkban lehet-e?
De most még mindig nem kérdezünk, hosszú lett a délután, sokáig fent a nap, tavaszi szelek (fényes szelek?) fújnak a Kertben, hallgatom hogyan erősödik a cseresznyefa virága. Itt ülök alatta, látom, egyre fickósabb, őt nem zavarják holmi kérdések, csak teszi a dolgát. Nyílik. Az ég kék, a fű zöld, az élet egyszerű.
Elmegyek futni és gondolok a kórházban lévő betegekre, a kórházi protokollra, az otthoni kezelésre, a megszakadó orvosokra, ápolókra, a szerencsére egészséges és óvatos családomra, a magam módján gondolok mindannyiukért egy imát és várjuk az újabb fényes reggelt.
-
-
-
-
-
-
2 kilós szépség -
-
0 hozzászólás