Nem kelt meg a tésztám. Ránéztem a szakajtóban csendesen lapuló tésztára, jelét nem adja, hogy kelni szándékozik, pedig már itt volna az ideje, eltelt már egy óra is akár. Rögtön bevillant, kevesebb liszthez kevesebb tej kívánkozott és a felfutott élesztő java nyilván a kiöntött tej alján bújkált. Nagyra szabott mellényem rögvest összébb ment vagy három számmal, ezt elb@sztam, de megtanultam, inkább utána töltök mintsem kidobjam az anyagot. Sebaj, van még szőlő, van még (lesz még) lágy kenyér. Újra kezdtem. Ám hiába állítottam az órát megfelelő időre, csak nem akart kelni a tésztám.
Szóval ez nem az én napom volt. Kuncognak a komposztban a félrement tészta izék. Nem tudtam megismételni csodásra sikeredett mákos kalácsomat. De nem maradhat ez így, még elvesztem maradék önbizalmamat sütésileg, úgyhogy kenyér. Az megy nekem.
Hűl a tangzhong, kenyérlisztből (BL-80) gondosan, szűrt vízzel, csomómentesre kavargatva. Hatvanötfokos állapotában kavarintottam még rajta vagy kettőt, mint a kukkoló ki mások szerelmét látva rá-rá ránt (Lovasi után szabadon). A nyolcfokos napsütötte konyha ablakba teszem, kívülre persze, bár csak bent lehet szoba hőmérsékletű, ha csak le nem hűtöm a szobát nyolcfokosra, de ez nem opció, a macskám biztosan nem helyeselné.
Türelemre tanít a sütés és türelemre tanít a Kert. Csak ne nézz a kerítésen kívülre. Csak ne nézz, ne láss. És akkor a türelem egészen jól működik.
Dagasztottam és most a sütő langymelegében kel a motyó. Ha most sem akkor … na mi lesz akkor, akkor majd máskor. Ez lesz akkor.
Csillogóan nedves a fű, milyen is lenne szerencsétlen, egy hétig ömlött rá a májusi arany. Süt a nap, szalad felfele a hőmérséklet, mintha be akarná hozni az elvesztegetett hetet.
Csendes hétfő, pünkösd reggele. Ez a csend, a napsütés, a zajos rigók, a viháncoló eper, a héjasodó borsó, a megújult fű, ez kell nekem.
Tizenhat fok is van már, hideg az ázott föld, álldogálok, van még három paprika palántám, eltegyem-e ebbe a hideg földbe, vagy várjak még a melegebbre? Tenném is meg nem is. Nem teszem, meg aztán nincs is kedvem, ünnep van, pihenő, jó ok arra, hogy csak lődörögjek körbe-körbe. Fedett kiülőset tervezek ide hátra, az üvegház mellé, kemencével, grillráccsal és bográcsozóval. Azt gondolom itt sütöm a kenyereket, távolabb az utcai zajtól.
Megsült a mostani kenyerem, barnás-pirosas mosolygó orcával, hetvenkettő dekával érkezett közibénk, minden vágás és repedés ott, ahova való, rendben van ez a kenyér. Kicsit lemaradt a kilencórás reggeliről, de az ötórás uzsonnát azt már adni fogja, zsírral, frissen szedett zöldhagymával. Lisztes lett a Rózsanyomdás fekete pólóm, kiállok a teraszra, ki a napsütésbe, leseprem a lisztet, hujuj most látom csak, van itt minden egyéb, liszt, egy kis extra szűz, tejecske is fröccsent. A fene, hogy nincs itt egy PR stáb, aki lekapná ezt a spontán cuki pillanatot amint éppen erre jár az MNB plakátarca esküvőileg, gratulálhatnék nekik.
Ps.: Időközben a képen látható férfi cáfolta, hogy ő lenne az MNB plakátarca. A feltételezésért, amit jó sokan is megtettek, a magam részéről elnézést kérek. Ám, azonban, de maradt itt egy-két kérdés. Az unokák, akik leszaftozták a főnök zakóját, szintén a várban laknak? Vagy ha nem, mert miért is laknának ott, akkor a Főnök le pörkölt szaft prickolva beugrott a levendulakék zakójába, felhajtatott a várba, hogy spontán találkozzon az új házas fiatalokkal, hogy gratulálhasson nekik? Hát, tulajdonképpen miért is ne?
„Hüjevagyokhüjevagyokhüjevagyok” villog a neon a homlokomon, mint bezárt éttermek ajtaján az „openopenopen”.
Csak a Kert, csakakertcsakakert felett újra esőfelhők ígérnek csöpögősdit. Elég lenne már, mérgesen zöldül a fű is, a borsónak is nehéz már a teher, karó, kordon kell neki. Alig vártam már az öt órát, megszegem a kenyeret, a zsírt lehagyom róla, titánbetétes kerámiám alatt harsog a friss zöld hagyma és így együtt, egy kis kefirrel, királyi vacsora. Ha kenyérsütésre adjátok fejetek, a tangzhongot ki ne hagyjátok belőle. Könnyű, laza, ízesebb, erő kell, hogy abbahagyd az evését.
A recept úgy szól: Még hajnali pirkadatban 3 dekagramm vagy inkább 30 gramm 80-as kenyérliszt beleszitálva egy deci szűrt vízbe, lassú tűzön csomó mentesre kevervekavarva, hatvanöt fokos legyen a cucc, ezen a hőfokon kevergeted még egy kicsit. Hogy honnan tudod, hogy hatvanöt a fok? Sehonnan, beledugod az ujjacskád és ha már kurva meleg akkor cirka jó helyen jársz. Mérheted is, alkalmas hőmérővel, de ha megpróbálod akkor úgy jársz, míg tartod az ételhőmérőt jobb kezedben (bal kezesek a bal kezükben) tartanod kell egy ideig, hogy mérjen a szerencsétlen és amíg tartod nem tudsz kavargatni mert kezedben a hőmérő (kétkezesek előnyben, de ha mérsz és kavarsz egyszerre akkor az edény forog el az indukciós lapon) és addig le is kap a tangzhong, úgyhogy hagyd a hőmérőt fenébe, marad az ujjacskás módszer. Jó az. A kész kenyér/tészta doktort szobahőmérsékletűre hűtöd, van erre több módszer is, nem írom le, hagyd érvényesülni a kreativitásod.
Eközben összekészíted a liszteket, 25 deka 80-as Király Búza kenyérliszt, 15 deka teljeskiőrlésű rozsliszt. BIÓ a felirat rajta, jelentsen ez bármit is. Csipet só. Na mennyi az a csipet só. Mert a csipet csapat azt tudjuk, hogy Chip és Dale meg a három jóbarát, na de egy csipet só. itt is a kreativitásodon múlik, hogy pofa vágás lesz-e, vagy észrevehetetlenné válik a sózás. Akkor jó. Csak úgy mondom.
Két és fél deci víz, kicsinyke cukorral, hogy könnyen fusson az élesztő. Vedd fel a szemüveged és olvasd el, mi a lejárata a kocka élesztőnek, de ez sem jelent semmit mert vagy felfut vagy nem. Ekkor igyál egy kávét, mert ha türelmetlenül álldogálsz a kicsinyke cukorral futásra nógatott élesztős víz (szűrt víz) felett, hát az rongálja az élesztő auráját, a te idegeidet, nem beszélve a család mentális állapotáról.
A kávét, ha kényelmesen megittad, optimális esetben egy centicske vastagságú habot láthatsz a víz tetején, mint nagy eső után a járda szélén habzó mocsok. De ez nem mocsok ez maga az élet (mocsok), ugrásra kész erjesztő gombák serege áll készen, hogy dolgozzon és varázsoljon neked. Megvan a liszt, az élesztő, benne a só és ki ne maradjon „valami zsiradék”. Hát olyan ronda ez így olvasva, leírva, zsiradék, mint a gömbcsuklón. Írd azt, olívaolaj, vagy kacsa zsír. Én ez utóbbit használom és ha hajlamos vagy a túlzásokra akkor figyeld a kezed, 40 deka liszthez csakis egy kanál a kacsa zsír mennyisége. Csapj hozzá még egy kicsit és el is b@sztad az egészet. Nem sör ez, hogy még egy belefér. Dagasztod, géppel dagasztom, na de mennyi ideig járatod a szerencsétlen gépi erőt. Látod majd azt, selymesen fénylik (nem ám, a rozsos kenyér nem fénylik sem selymesen, sem sehogy) helyett ujjacskás módszer, finoman, érzéssel, középső ujjaddal, ja nem, mindegy is, bármelyikkel simítod a massza tetejét és ha jobban ragad önmagához, mint az ujjadhoz, akkor lassan kész. Lisztezett deszkán, figyeld, mert ekkor veszed észre, hogy a deszkád csont szárazan tiszta és szaladhatsz a kamrába a lisztért, hogy a dagasztott alap alá dolgozz. Lisztes deszkán körbekergetem, felvesz pici lisztet, tömpe kis ujjacskákkal megnyomkodod mint a fájós vállat, határozottan, de érzéssel. Lapogatod, maga alá hajtogatod és lisztezett konyharuhában szakajtóba rejted. És itt akkor újra a szoba/konyha hőmérséklete a kérdés, ami, ha megegyezik az átlagos IQ szinttel, akkor egy bő óra alatt dupláját látsz és emelgeti a konyharuhát, mint kíváncsi Fáncsi. A szépen, gusztusosra kelt tésztát kicsit még abajgatom, nyújtogatom, lapogatom, feltekerem sütőforma méretűre és ha rutinos vagy akkor már a formát kikented vékonyan egy kis olajjal, hogy kedvesen váljék majd el kenyér a formától. Tetyekvetyek ott körülötte, bekenem kis vízzel, az ecsetre figyelj, hajlamos a szőrét összeszűrni kenyereddel, műanyag ecsetet használok, úgy szar ahogy van, de legalább nem ragad a tésztába. Bekentem kicsit, és már látod ahogy dagad a tavasz és a massza. A sütő már 200 fokos, mert nem most kell, hogy eszedbe jusson, sütő is kell az aktushoz. Haladunk a koronázás felé, negyven perc, nem nyitogatod, nem babrálod, nem piszkálod. Negyven perc. Kinyithatod, a kesztyűt ne feledd mert kurva meleg a pite, ja nem, a sütőedény. Leveheted a födőt és ha rózsáskásanbarnáskodik mint gyermek arca ki nem az idén nyáron fog lebarnulni, nos, akkor már közel jársz a győzelemhez. Szuronyroham nélkül, simán győzelmet arattunk, sütöttünk egy fasza kenyeret, úgy hetven dekásat. Laza levezető gyakorlatok következnek, a kétszázfokos födőt az asszony kezébe adod, ugyan tegye már ki a lépcsőre, de nem veszi el, régen eljátszottam már a vakbizalmat és egyébként is forró a födő. Fa deszka az asztalon, rács mellette, azon hűljön a napi csoda.
Este is lett már, lenyomom a harminc percemet, borotválkozni is fogok, várom a reggelt, a kerék stand-by. Ő is várja a reggelt.
0 hozzászólás