Pirkad, egyre korábban ha nem zavarna be az a ronda, rosszkedvű szürkeség. Kerreg a macska a fülembe, keljek fel. Néhány lábemelés, bal, jobb, bal jobb. Felülök. Macska (akinek a nevét tudjuk, de nem írjuk le) elégedetten dörgöli pofáját az ajtóhoz, ütemesen nekiütve ezzel a félfához. Érzem az esti 45 percet. Csikorog, kicsit pattog, végig megyek a lakáson, jobb boka minden lépésnél kellemesen reccsen. Nem borzolós a hang, csak szolidan kattog. Derekamat megtekerem, felveszem a kikészített ruhámat. Negyvenkilencszer fogadtam meg, hogy négy nap után még nem állok rá a mérlegre. Persze, hogy rá állok. Szerencséje van. Egy pohár állott víz citrommal, két bogyós nap van. Biztosan. Mire kimegyek a kisteraszra, fitt vagyok, pattogósan le a lépcsőn, kutyától el köszönök, kap egy almát. Megkérdezem, mert a macska torzít, megkérdezem jött-e új hír Pongótól mert egész éjjel ugattál. Nem, csak a süniket terelgettem. Remek. Haskeleppel átvetem magam a kerítésen, lássa az éjszakai műszak, fiatalos jókedvű a főnök. Ez fontos, a főnök ne árasszon magából mérget, mosolyogj a világra. Ezt is tanulni kellett és sosem lesz vége. Bele is rondítanak időnként. Hol ez, hol az.
Nem csináltam ám haskelepet. Életemben egyetlen haskelepet (tetszik a szó, ízlelgetem haskelep) szóval 1968-ban a határőrségnél torna foglalkozás, haskelep (jó szó, nem?), aztán összeszedtek. Maguknál nem voltak tornaórák? De. És mi a fenét csináltak? Kosaraztunk. Maga? Ezzel a magassággal? Csere voltam. És mire cserélték magát? Ebből sem lett szerelem.
A kert felett már van egy ígéret, szép lesz ez a mai nap. Mint rongyos huszárok, olyan a rózsák. Ázottan, tépetten is büszkén. Rengeteg víz lejött az égből, napsütést kérünk. Lesznek ma is fordulóim, kíváncsi vagyok, meglátom-e a szürkében a szépet?
0 hozzászólás