Sokadjára térek vissza Paul Austerhez, most éppen a Holdpalota csicsergő, csobogó, gyorsan pergő mondatai adnak mentális frissességet eltompult agyamnak. Olyanok voltak ezek a hetek, mint ez a szarrá ázott fekete gumicsizma. Sötét, nyirkos, büdös és nyomasztó. Auster mindig elvarázsolt, megbőgetett Timbuktu történetével, a nem létező de vágyott uticél. Hosszan majdhogynem kétszer végig olvastatta velem Benjamin Sachs életútját a Leviatánban. Olyan Ő, Auster, mint a tiszta őszi eső, átmossa a levegőt, a lelket, felnyitja a szemed. A földön annyi minden szép dolog, szép érzés, szép gyerek, szép felnőtt és szépséges virág van.
Játszom a Macskát – várom magamtól a kávét – ablakban egyengetem görbülő hátam, nyakam hosszúra nyújtva nézem meredten a szemben kerítésen egyensúlyozó ukrán macskát. Ukránnak gondolom, bár az autóján magyar a rendszám. Ronda macska, bár a gazdájának biztosan szép. Koszos fehér a színe két fekete monokli a szemei körül, ha kinti macska lennék, messzire kerülném az biztos. Függöny mögül lóbálom a farkam, mindjárt lesz reggeli kávézás, érzem már és hallom a hangjait. Lóbálom, lóbálom, sikerül-e most a kávéba szőrölnöm.
Vigasztalanul esik az eső, de le van szarva, megyünk a piacra. Másokat kellene már látni, más fazonokat, új embereket, még ha nem is látom őket mert csak csupa bankrablónak álcázott maszkos, párás szemüveges alakot látni. Hogy a kedvük milyen az nem tudom, de nem lehet jó, mert halk az egész tér, semmi zsongás, a hamisillatszer árus sincs itt, már hetek óta rossz bőrben látom. Idei alma a Bélától, hatszázért kilónként. Savanyúság sokért a megszokott helyről és még egyszer utoljára az idén a főzeléknek való gyalult tök. Kicsit sárgás már, de sebaj. Nincs úgy tökfőzelék, hogy eszembe ne jutna, Anyám mondása, szereti ő a tökfőzeléket csak legyen letakarva egy szelet rántotthússal. Azon a nyáron, 67 nyarából maradt meg mindent értő és tudó szigorú arcából, kemény testtartásából a szeme, a nézése amivel mindig le tudott inteni. Történt, hogy meglátogatott egy szép, szőke, kék szemű, haját laza kontyban viselő – akkor angyalnak láttam – édes, városligeti lakásunkon – így emlékszem – és amíg kibeszéltük az osztálytársakat, Lonci nénit és elfogyott a téma, hát elmosogatott, hogy maradjon még, teljen az idő, kerülgessük még egy kicsit tétován egymást. A szalagos magnón a mikrofonnal felvett Michelle “szólt” észveszejtően. Aztán véget ért a délután. Kicsi fiam, ki mosogatott el, hát én, vállaltam be férfiasan, anyám csak annyit mondott, akkor holnap is te fogsz elmosogatni és a szemén szép, mosolygó barna szemén láttam az átfutó gondolatokat, nem elég, hogy cigarettázik, most még ez is.
Futás is lesz, citromos tea is lesz, csak úgy üresen, olvasás az mindenképpen és várom a reggelt. A vasárnap az már szebb lesz.
0 hozzászólás