A szívem szétfeszíti ez a gyönyörű mosoly, ezek a szépségesen nyugodt mosolyok. Napokra feldobja kedvemet egy ilyen pillanat, egy ilyen csacsogás, egy ilyen leckeírás. Még a reggel is jókedvű lesz tőle. Rántotta rendel és én rohanok. Egyhangú agyamba beviláglik, dobjuk fel az unalmas rántottát valamivel. Szűkös gasztronómiai tudásomba még belefér, legyen benne hagyma is, lila hagyma. Került a házba egy eszköz, ami forgó késekkel csodásan aprítja a hagymát, miegyebet. Baconos, hagymás rántottát készítek reggeli szeretteimnek. Kezdtem azzal, hogy megismerkedtem ezzel az új szerkezettel, megtaláltam a nyitját és azt, hova is kell a lila hagymát tenni. Biztos, ami biztos, azért felkarikáztam, beletettem majd megnyomtam azt a jó nagy szürkét a tetején, amiről csak hosszas vizsgálódás után jöttem rá, hogy az nem egy home design, az a kapcsoló gombja. Ha megnyomom, zörög, pörög, aprít a forgó kés. Csuda. De hisz ilyen van már kettő is itt valahol.
Kinyitottam a lecsöndesedett gép tetejét, már bezárni sem volt egyszerű, na de kinyitni, de mindegy is. Azonnal szemembe vágott a tömény lila hagyma szag. Azt mondják a vörös hagymáé durvább. Könnyeimen keresztül célozva, illő falapáttal tereltem a már erősen prickoló szalonna darabkák közé a hagyma apritékot. Próbálom eltalálni, milyen legyen szőkeséged, vagy inkább barnaságod, mikor is ízik össze szalonna, hagyma, mikor készek, hogy eggyé váljanak a felvert négy darab tanyasi tojással? Az aktus összejött, ahogy láttam az üres tányérokon, rendben volt. Annyi talán, hogy köszönjük Anyuci, vagy mi, vagy ez csak a nutellának jár ki.
Puhán, csendesen, szürkén fekszik a föld hideg párna alatt, ahogy hozzáértő szavakkal leírják ezt az időjárási jelenséget. Én csak nem szeretem időnek hívom. Hideg? Szürke? Nedves? Színtelen? Kevés a néznivaló?
Ahogy szennyezem a levegőt ez egyes úton, csendesen, szinte már balesetveszélyesen lassan, nézelődök. Egyenletesen, szépen éledezik az őszi vetés. Nem tudom mi zöldül ott, de ez már a tavasz ígérete. Nyugalmas és biztató látvány, ahogy sorjázik hosszan, zölden, csendesen a kibújt vetés. Messze, a párában (ködben) fasor szürkül az egyhangúan szépzöld mező végében. Nagyon kell néznem, hogy lássam, az ott már az autópálya vonala lehet. Narancssárga hófogók sora töri meg ezt az egyhangúságában is szép látványt. Ez a kép kevés bittel elmegy, alig két megás. Bezzeg a napraforgók, alig fértek el 6 megában.
Lovasi szól csendesen, tompa kések, új album. Figyelem erősen, nyomokban fellelem a régi, számomra kedvesebb Lovasit. Jó lesz ez. Kistehén lekeverve, maradok hűségesen Lovasinál. Rosszkedvű idő, most nem sütöm el béna poénomat, utalva feltétlenül hűséges alkatomra, csak somolygok némán, annyira némán, hogy még a szitáló emlékeket is elhallgattatom. Csöndes az út, október piroszöldsárgabarna vibráló képeit leváltotta a terápiásan nyugodt, barna levelek sokasága az út menti árokban. A platánfák levele még így, a földön is megkapó látvány a maguk egyenletes szépsárgabarna színeivel.
Csendesen szól a zene, Mihály Tamás, Benkő, Balázs Fecó. Rák és vírus, a fene megette. Halkítok még egy kicsit a zenén, Adélt is tovább küldöm, ő most nem kell. Rákeresek Homok a szélben, nézem az utat. Csend van, puha szürke csend, csak az autó zúg halkan, nem nyomom, ráérek, hova sietnék, úgyis odaérek. Vagy már oda is értem. Szürkelandba. Ahol már nem gondoljuk azt, hogy az óvodásoknak angolul kellene tanulni. Ahol harc van, hol a migránsokkal, hol a vírussal, hol az Euval és folyamatosan a libernyákokkal, de mindenképpen harcolunk. Ahol a világtól távolodva szűkül bejárható földünk, ahol bezár a vírus és bezár a harc.
Szépek a fák. Így csupaszon, védtelenül is mutatják, nem alszunk, csak kicsit. Készülünk a tavaszra. Erőt gyűjtünk, kutakodunk lefele, kapaszkodunk és készülünk. A vetés is zöldül, készül a tavaszi robbanásra. Csuda lesz, újra lesz egy csoda, hetvenvalahanyadik csoda amit meg fogunk élni, ahogy széttolják ezt a csendes szürkeséget, mint függönyt és a nagyzenekar újra belekezd a Tavasz hegedű szólóiba.
Hopp, ez kicsit gyorsra sikeredett, megbillent a raklap mögöttem, körforgalom; elmondtam néhányszor milyen magas lehet egy raklap, hogy biztonságos legyen, de itt be, ott ki. Szinte látom, ahogy mondataim félrelökik a fülön lapuló tincseket és szublimálnak a semmibe, meg sem érintve a villanyszámla, gázszámla közötti picinyke sávot.
A piacon is talpig fegyverben, jöttek mentek fakón, némán, idegesen az emberek. A mi talpig fegyverzetünk a maszk, a rossz kedv, a távolságtartás. Kiegészítve vitaminokkal, és minden egyébbel, amit beszarásból megveszel, bár sejted, hogy ez aztán nem véd meg a vírustól. A tojásos itt van, a savanyúságos is zacskós holmijaival, kimérve semmi. Zord, bizalmatlan arcú rendészek sétálgatnak az emberek között. Jó, hogy gumibotot nem forgatnak laza csukó mozdulattal, mint gyerekkorom fakabátjai. Na mi az a fakabát? Sok minden jelentése lehet, de én most arra a rendőrre gondolok aki 1966 október másodikán a Fradi – MTK meccs után hátbavágott a gumibotjával úgy, hogy hetekig sajgott. A parkban nem kell a maszk, leveszem, izzadt az arcom alatta és párás a szemüvegem.
Fáradtan szürke napok után erőt vesz magán az élet, vasárnap reggelre a nap is kisüt. Advent első vasárnapjára megemberelte magát az idő, süt a nap. Nulla fok van, de ahova ér a fény, már tizenegy. Engedelmesen csorog le a fagy a borsók levelein, elraktározva az erőt, az életet jobb időkre. A vékonyka hagymaszárak is kiegyenesedve néznek szét, nicsak, süt a nap. Állok a Kert sarkában, élvezem az arcomon a nap melegét, nem tudok mit tenni, csak nézem. November vége, még nem palántázunk, inkább csak tervezzük. Kukoricát sem morzsolunk már, ha morzsolnánk sem jöhetnénk össze morzsolni, hántani. Járvány van, beénekelnénk ott egymás szájába a vírust, amiről úgy nagyjából és egyre inkább semmit sem lehet tudni, talán csak annyit, kerüld el, hordj maszkot.
De süt a nap és jön a Karácsony, mindenki egészséges és ez nem is apró öröm. És minden más le van szarva. Túlélünk mi mindent, ezt is. Remélem. Mentem én már háromévenként “A Nyugatra” Magyar Ne lopj táblákkal ellátott útmenti konténerboltok között. Izgultam én már elrejtett húsz egész Nyugatnémet márka miatt buszon. Vettem én már műfogsor tisztító tablettát fürdő vízbe való tabletta helyett a legendás Shopping City Südben. Adtam én már páncélba bezárásra indigókat és írógép kocsikat, stencil papírokat pirosbetűs ünnepek előtt. Keresett már nálunk rendőr nyomdagépeket, parancs nélkül, udvariasan megkérdezve, szétnézhet-e ha már bent ül.
Más a világ, nincsenek írógépek és stencilgépek. Rafináltabb már a világ. Csak pénz(ünk) kell, az akarat megvan. És te újra nem fogod tudni elolvasni mi is az a pezsgő tabletta a doboz oldalán, mert külföldiül van írva. Ez persze csak egy Orwelli vizió a szürke napoktól, de most süt a nap és egyébként is a szigeten, ahol Orwell írta jövőbe látását, jóslatát(?) 1984, ott fantasztikus whiskeyt készítenek Jura márkanéven. Van ebből, még a nyáron vettem, egyszer fel is fogom bontani.
Süt a nap, ahova elér 16 fok van, amúgy 5 fokos a levegő. Az üvegházban, a keltetőben negyven. Vigyázzunk a Keltetőkre, óvjuk csönddel, családdal, nyugalommal, könyvekkel, békességgel. Megérkeztek az ünnepre szánt könyveim. Szépek, szagosak, könyvszagúak. Maja lunden Kékség A Méhek történetét olvastam tőle, most, ebben a regényében a víz a történet középpontja. Sofi Oksanen A kutyafuttató Ukrán béranyákról szóló könyve, nekem kicsit csicsamicsa ezzel az arany efektel a borítóján, de ezt az izlésficamot szépen ellensúlyozza a nyomott előzék, az írónő képével. A Sztálin tehenei és a Tisztogatás könyveit olvastam korábban. Bitangul keménynek éreztem. Meglehet, ezt a könyvét is csak napsütésben kellene olvasni. És érkezik Merlétől a Védett férfiak című regény, Petrának. Én nagyon szerettem, kiváncsi vagyok a mai kor gyereke mit szól hozzá. Nem ez volt az első könyvélményem, de meghatározó darabnak érzem lelkemben. Vannak itt még könyvek, Spiró elképed, mi mnden történt életében, megírta a Sajnálatos események könyvét, várom, ez az én életem is. Sok-sok minden történt, spirálban körbejártunk egy szűk csigalépcsőn lefele. Díszes korlátok között és nicsak, már itt vagyunk a dohos, sötét pincében.
De most süt a nap és biztos csak egy ködös, szürke agymenés ragadt rám, hiszen az élet nagyon szép és az ember alapjaiban jó, nem elmebeteg és önsorsrontó. Egyébként sem járkálunk dohos pincékbe, és különben is jön a Karácsony. Amúgy meg este lett, szépségesen ment el a nap, futnom kell és jön a reggel, fel kell kelni, dolgozni kell, vigyázni kell, családra, kollégákra magunkra.
0 hozzászólás