Csak ülök itt. Este van este van, csend, csak a macska nincs nyugalomban, izgatottan jár kell, farkát néha idegesen megrázza. Kicsit borzolja, főnözi, hogy fenyegetőbben álljon, jó neki. Ennyi csak az egész. Neki. Sötét az ég, áztatós idő. Havas eső készül gonosz, csúszós, autótörővé válni. Én csak ülök, a képernyőn Borgen sokadik részében Brigitte nemlétező, szépséges csipkerózsikásra rajzolt karakterével a Mindenki ellen, csalja ki a dánok lelkéből a könnyező, jobbra vágyó szépérzést és mennek szavazni, kire másra, mint Brigittére. Vágható a kenyerem, kezemben egy kistányéron belőle egy szelet, számban egy falat és megállt a film (nem, de feliratozva van és elvesztettem). Ilyet még nem ettem. Első gondolatom az volt, ezt nem esszük meg, eltesszük korona ékszerként. Ezt egészen komolyan megfontoltam, majd elvetettem, hülyeség. Mi is történt, hogy ez ilyen csodásra sikeredett? Rozsos bajor kenyér. Veszem végig a receptet, tudom már fejből. Kömény, koriander, talán mindkettőből egy hangyabokányival többet tettem most. A legelső kenyerembe sokkal többet tettem. Karakteres (mondhatni így is) lett az biztos. Szakácsművészet, kenyérművészet sötét erdeje tele van tiltó, figyelmeztető táblákkal, útvesztőkkel. Sok liszt, kevés liszt, milyen liszt, mihez milyen liszt és mennyi. Langyos víz, porélesztő, friss élesztő. Mihez mit?Képernyőn Brigitte aki csak úgy bal kézről megküzd egy mellrákkal (is), éppen koalíciós tárgyalásokba kezd a Munkáspárt fájdalmasan faékre faragott elnökével, szerencsétlen Brigitte, nyitott ártatlanra fényezett kék szemével (brrr) csinos szájából „azt teszem ami a dánoknak a legjobb”. Nem tudja EZ, hogyan kell. Nem tudja, mert nem jött el tanoncnak Miniszterelnökünk mellé, így nem is tudhatja – mert karaktere alapból Hamupipőkésre sikeredett -, hogyan kell bő egyharmadból teljhatalmat varázsolni. Szemem csukva, a film nem érdekes – csak hallgatom az angolul beszélő dán politikusokat, sokat értek belőle -, hüvelyk és mutató ujjaim között finoman, érzéssel morzsolom a kenyeret. Nem ragad, nem tapad, puha, rugalmas. Illatában Zanzibár, Indiai óceán, fehér homok, pálmafák, mélykék óceán. Kömény, pont annyi, amennyi kell. Még jó, hogy szemenként ellenőriztem a mennyiségét. Csakúgy, mint a koriander, aminek illatát keresem, hosszan szagolgatom. Mondják, felfedezni benne a védekező poloska karcosságát. Nem találom ezt a harcos szagot, látom viszont az országutat amelyiken terítve a fűszerek sokasága, napon szárítva. Koriander mindenféle hatásával szívre, erekre, idegekre, alvókára. Csudaszer. Hangoskodás a tévéből, Brigitte csapkod és hisztizik, hogy a „holbalosholjobbos” újság olyat írt, de olyat, de olyat, hogy az csak na.. Kezdő a csaj, nem tudja, hogy szimplán meg kell venni a dánok pénzéből az újságot. Szombaton azt kell mondani az újságíróknak, hogy hétfőn az új irodában kezdenek, oszt’ hétfőn nem kell kinyitni az új irodát. A kenyérhéja úgy adja oda magát kerámiáimnak, olyan odaadással, finom roppanással, hogy az maga a kéj. Egyenletes vastagságú héjazat, átsülve szépséges fenekéig. Titokban kentem rá egy falat sülthús zsírocskát. Csakis, hogy jobban előjöjjön a fenséges íz. Mint eper a pezsgő mellé. Vagy fordítva. Lassan készült ez a kenyér. Ment vele egy almásdiósmandulás egészséges valami, ami szintúgy világcsodája lett, elfoglalva a sütőt. Lassan, ráérősen lett ez a kenyér. A rozsliszt, a finomliszt, a koriander, a kömény, a sikér, jelentsen ez bármit is (majd elolvasom), a két evőkanál búzacsíra, csipetnyi (na, mekkora az egy csipet, és a csipetnyi?) aszkorbinsav, a lapos evőkanálnyi só, hosszan állt a keverőtálban az asztalon, kevergettem spatulámmal míg sült az almásmandulásdiós csoda. Ellazultunk én és a liszt, szólt a rádió, az amelyik mindjárt elhallgat demokráciánk és jogállamunk nagyobb dicsőségére. Volt ideje a kefirnek, ecetnek, étolajnak ismerkedni, elvegyülni egymás pórias közegében. Egyeztetni és egyezségre jutni. Beszállt a két és féldeci szűrt víz is, lelkesen oldotta, futtatta a két és fél deka élesztőt. Néztem a víz tetején pattanó buborékokat, a habot, az élesztőt ahogy fut, fut, hát ilyen az, amikor felfut az élesztő. Volt idő mindenre, szólt a rádió, a gyermek közjószág. Nem vagyok egy közgazdász és ezek szerint a Miniszterelnök sem az, ekkora baromság még az én igen magasra került lécemet is leverte. Tekintem inkább embernek, a gyermekeimet, jogokkal és tulajdonságokkal felruházva. Jót tett ez a „közjószág” a kelés utáni ismételt formázásnak, dagasztásnak. Határozott, célirányos, mégis simogató mozdulatokkal, csöndesen duruzsolva kedveskedtem, lapogattam, nyújtottam és tekertem fel újra, helyeztem formába tésztámat és indítottam útjára, legyen belőled kenyér szóltam, tettem péklapátra és toltam be kemence mélyére (nem, de jól néz ki, így leírva). Lassan elfogyott a vékonyka szelet kenyér, a bizonyítvány kiállítva, ötöst adtam magamnak, természetesen. Brigitte asszony a TV-ben, csak tárgyal és tárgyal, a hülyéje, csak tárgyal, nem használja ellenfele eltitkolt szeretőjét, nem is lesz belőle csiliárdos. Teszi, ami a dánoknak a legjobb, ó te drága. És lám, a dán nép elérzékenyülve választja újra. És a csavar a végére, nem, nem lesz ő Miniszterelnök, mert pártjának csak 13 mandátuma nem engedi az ő dánokért dobogó szívének, lelkének, igazság és jogérzékének, ami van neki, ami neki van. Pedig tolják rá nagyon, átadja a posztot a nagyobbik párt elnökének. Esti mese megfáradt lelkeknek, isteni kenyér illatával elviselhetővé téve. Rögtön reggel lesz, a senior 30 perc futás, a zuhany és a borotva, macskagyökér tea és egy elnéző mosoly: Európa legszigorúbb vagyonnyilatkozati rendszere a magyar.
Juhász László
0 hozzászólás