Dénes az Y generáció, írnám, jeles képviselője, de ha Dénes egy jeles képviselője generációjának akkor nagy bajban van minden fölötte ballagó, csoszogó, reszkető generáció és nem kevésbé a Z és az alfa generációk, akik az élet rendje szerint a mai huszonévesek után érkeznek az életbe. Dénes az állami média fizetett, erősen túlfizetett alkalmazottja, aki, ha be tud menni dolgozni akkor született intelligenciája béklyójában küzd a fölülről érkező panelek alkalmazása ellen. „Küzdelme” leginkább abból áll, hogy már délben lelép és „bebaszik” és nem egyszer, számtalanszor ad hangot, kocsma pultokon, hordókon maligánfokoktól duzzadó erővel, hogy micsoda szemenszedett átbaszás, agymosás, tolvajlás, ami zajlik ebben az országban.
Jó, mondjuk ezzel semmi újat nem árult el Aradi Péter A csend, amire vágytál című könyvében. Ezt értem, ez a mindennapjaink, de nem értettem Dénes működését, ok és okozati cselekedeteit, szóval úgy a könyv felénél közel jártam hozzá, hogy leteszem, nem értem.
Talán a véletlenek egybeesése, hogy a könyv olvasása idején botlottam bele Steigervald Krisztián Generáció kutatóval készült podcastbe. Meghallgattam. És még egyszer meghallgattam, majd utána olvastam és rákerestem.
Divatos megfogalmazásban; érzékenyített. Ami annyit tesz, amit valahol mindig is tudtam, hogy ami nekem normális, az egyáltalán nem az egy jóval fiatalabb embernek.
Mert az, hogy a hét óra az hét óra. Nem hét óra húsz perc és nem fél nyolc. Esetleg még lehet hat óra ötven. A babyboomer korosztály számára evidencia ez az egyszerű megállapítás. Az utánuk, a jóval utánuk születtetek viszonya az időhöz, a munkához, az élethez egészen más; és egyébként sem értik, mi ezzel a baj, itt vagyok nem? jó, hét óra húsz perc, miről maradtam le? semmiről. És győzködöm magam, arcomra kiülő kínos elfogadó és elnéző mosollyal erölködök, hogy hangulatot, stílust és párbeszédet tudjak fenntartani, hogy hirtelen haragomban ne rúgjam ki.
Elolvastam a semmibe szublimáló végkifejletig. Ez akár egy jó könyv is lehetett volna. Dénes a gyerekként ígéretes futónak indult fiatalember hamar elvész az életben, a pénzben, a tabikákban, a drogsziban, a kurvákban és rendszeres ájulatban. A filmszerűen egyre gyorsabban és vadabban forgó történések a trafikrablások, bankrablások, alkoholos kábulatával kaleidoszkópként zajló forgatagában azért fellelhető néhány igazán, talán a lényegre tapintani akaró jelenet amikor Kriszti a mindent elfogadó barátnő arra a kérdésére, hogy „Miért futsz Dénes?” (merthogy a futás a kilik (kilométerek) darálása hozzátartozik a reménytelen élni akaráshoz), szóval a kérdésre Dénes pontosan két sör és két unicum felszálló gőzében feleli, mert a futásban van cél, van pálya, és vannak szabályok.
Ez akár egy jó könyv is lehetett, volna; számomra nyomasztó és aggasztó volt, különösen a sok „rohadt nyuggerek” szöveget olvasva, amiről csak remélem, hogy nem a korosztály általános érzése.
Ámde nem biztos, hogy meg akarok minden utánunk érkező generációt érteni, és egyébként is itt az év vége, kívánunk minden szerettünknek sikeres, nyugodt, mentálisan is elviselhető új évet.
Addig is ezekben a csendes napokban, órákban a következő az Paolo Giordano Tasmania könyve. De ahogy elnézem ez is egy katasztrófa könyv, emberi és világválságok előli menekülés vágyott célpontja Tasmania. Mindenki keresi a maga Tasmániáját.
Mindentől, avagy a fentiektől is függetlenül, ezt érdemes megnézni:
0 hozzászólás