Mintha egy üres peronon állnék, lemaradtam az ötórásiról. A nap elvarázsolta - ott szemben - az éppen csomagoló tölgyfát. Kívánatos vörösre festette lombját, mielőtt lerakja, minél kevesebb legyen a hosszú téli útra. Vizes minden, négy fok van. A költöző rózsák fekszenek előkészített ágyukon, várva, hogy a földbe bújhassanak. Úgy fest, mint egy vadászteríték. De ez itt nem a halál képe, éppen, hogy az életé. Itt lesz a helyük és itt lesznek elbűvölő, illatosan nyújtózó rózsák. Fél hét is elmúlt, elaludtam. Úgy volt, hogy fél ötkor szólt a macska, lassan kelni kell, jó, még egy kicsit és lett belőle, ami lett. Nem volt éhes a macska, ha az lett volna, biztosan kirúgott volna az ágyamból. És most így lemaradva, próbálok a napomhoz csatlakozni, elmaradt a teafőzés, a narancs az nem maradhat...

…és itt van, megérkezett, esős hetek után ideért az igazi színes ősz.

Szépresárgult, vörösödött diófa mutatta az utat mikor korai mikulásként hátizsákunkat megpakolva mindenféle jóval, szilárd és folyékony halmazállapotú meglepetéssel elballagtunk a gyerekekhez. Csak félórás séta, szűk másfél kilométer csöndes kertvárosi utcákon, házak, kertek, régen nem jártam gyalogosan erre. Meg-megcsúszik a „régennemvoltlábamon” bakancs a poros, kavicsos úton. Nafene, jobbra forduljunk vagy balra. Mindegy, nem lehet itt eltévedni. A húszlitert is fogyasztani képes trabantommal száguldottam hasonlóan csendes októberi szombat délután, Pestre, befele, vagy negyven éve, anyámékkal. Mert akkor az volt, hogy itt laktunk, ahol most és ők jöttek a „gyerekekhez”, hétvégi ebéddel, miegymással, a gyerekeknek. Évek, évek, jövések és menések. Ünnepek, Karácsonyok, kettő is...

Húszhúsz tízhúsz, húszhúsz tízhúsz játékos dallammal lökdösi a napot reggeli útján. A könnyebbik utat választja már egy ideje, nem erőlteti a meredeket, komótosan, lankásan, ahogy én is szeretem. Könnyedén, nem szívdobogtatóan. Dolgozik lapos útján, húzza fel a fűre a harmatot és a hideget. Egycsapásra vizes lesz minden, és visszaesik a hőmérséklet egy fokot. Csörögnek a földön a diófa levelei, a cseresznye még haragos zölden hadakozik a hideg reggellel, az őszibarack ezernyi keskeny pengével védekezik míg óvatosan tépkedi róla az idő, szeret, nem szeret, igazán, szeret, nem szeret, igazán. Gombákkal keveredve igyekszik az ég fele a fű, mintha soha nem jönne a tél. Mint a drogos, akit hajt a cucc, pedig nem akarja. Húszhúsz tízhúsz, akár egy ugróiskola nótája is lehetne, igaz, ma már...

Sokadjára térek vissza Paul Austerhez, most éppen a Holdpalota csicsergő, csobogó, gyorsan pergő mondatai adnak mentális frissességet eltompult agyamnak. Olyanok voltak ezek a hetek, mint ez a szarrá ázott fekete gumicsizma. Sötét, nyirkos, büdös és nyomasztó. Auster mindig elvarázsolt, megbőgetett Timbuktu történetével, a nem létező de vágyott uticél. Hosszan majdhogynem kétszer végig olvastatta velem Benjamin Sachs életútját a Leviatánban. Olyan Ő, Auster, mint a tiszta őszi eső, átmossa a levegőt, a lelket, felnyitja a szemed. A földön annyi minden szép dolog, szép érzés, szép gyerek, szép felnőtt és szépséges virág van. Játszom a Macskát - várom magamtól a kávét - ablakban egyengetem görbülő hátam, nyakam hosszúra nyújtva nézem meredten a szemben kerítésen egyensúlyozó ukrán macskát....

Majdnem bepisilek mire kihámozom magam ebből a sok őszre alkalmas ruhából. Nem szeretem ezt az időt. Hideg, vizes és sötét a reggel, négy fok, jó, hogy a hó nem esik. Sár van, nem tudom, hogyan is lesz a rózsák költöztetése. Sárban ez sem működik. A virágok is elcsendesedtek, minden takarékra került. Amikor márciusban beindult a beszarás első felvonása akkor legalább sütött a nap, bimbózott aminek az volt a dolga, a napocska se vette komolyan ezt az egész izét. Könnyű volt elviselni. Mondom utólag, mert az ember már csak olyan, hogy utólag okos. Akkor nem volt jó, mint, ahogy ma nagyon rossz. Tavasszal a napsütés felülírt mindent. Most a sötétség ás mély gödröt alánk. És eddig jutottam az elmélkedésben mire hozzám fértem. A lelkem az nem lett könnyebb, igaz, már nem fenyeget a vizes...

Szép hosszú, színes árnyékokkal búcsúzott a hét pénteken délután. Kedvesen melengette hátamat míg konzultáltunk a borsókkal és biológiai őrző védelmükre kirendelt hagymákkal. Megjegyeztem, a hagymák munkaideje minimum akkor kezdődik, mint a borsóké, ne késlekedjenek. Tíz perccel a borsók előtt itt kell lenniük, pisi-kaki, reggeli kávé, hogy készen álljanak mire a borsó hercegnők megjelennek. Vannak még hiányosságok, de szentül megígérték, mindent megígérnek. Lajstromoztuk a retkeket, hozzák a formájukat, lassan el kell ültetnem a negyedik csapatot. Fóliát kérnek az élenjáró paradicsomok, kissé hűvösek a hajnalok, fázósan húzódozik mindenki, nincs okunk a pirulásra. Az édeskrumplik is erősen sárgítják levelüket, kikívánkoznak a nedves hideg földből, unják a piros paprikákat a fejük...

Nem tudom mennyi az idő. Csendben, egyenesen fekszem, a szemem mozgatom a függöny felé. Világos van. Hol a macska? Álcázom magam érzéketlen fadarabnak, csak a szemem néz kifele a fejemből. A macska százéves rutinjával rájött, hogy kamuzok. Ott ült az ágyam mellett, bámult meredten és rögtön észrevette, hogy ébren vagyok, azonnal rám kiált KAJÁT AKAROK!!!! Adok neki, nem merek nem adni. Elkéstem, fél hét van, a nap is mutatja már magát a kert végében. Nyolc fok van, az üvegházban tizenegy. Napos, tiszta levegős délelőtt. A vajretek el akar varázsolni, de lehet, hogy csak unták a sötétséget az ültető ládában. Négy nap után kinéztek. Csak nem bújnak vissza, elzárom a híreket elölük, csata van, de ide a Kertbe nem hallatszik a csatazaj.  Darálás után most éppen a csepeli óvodákban...

Egyszer már kitöröltem a linket ami elvitt az Ember akit Ovenak hívtak film vetítésére. De elővarázsoltam és megnéztem. Fenntartásaim vannak a könyvek olvasása utáni filmnézéssel, jellemzően nem tetszenek. Ez volt a kivétel. Visszaadta a könyv erejét és amikor a szélütött Rune rokkant kocsijában ülve - mozgásképtelen, csak a szemei cikáznak értőn -, megfogja a durcás Ove vállán tekeredő visszavett slagot és fogja, erősen visszatartja, nem is tömlőt hanem barátját Ovét, na akkor hasad meg az ember szíve. Nézzétek meg. Jó az érzés, hagyom, óvom, maradjon, maradjon reggelig. Aztán úgyis eloszlik, mint az októberi köd a reggeli napsütésre. Kevés a tennivaló a Kertben, inkább csak nézegetem a komótosan csepegő esőt. Nagyon ráérősen nyomja, mintha napokig maradni akarna. Tervet készítek, mit...

Fényességes vasárnap délelőtt, rengeteg eső hergelte nyári futásra a kertet. Fehéren izzik a nap, de csak tizenkilenc fok amit letol ide nekem, a fejemre. Az üvegházban negyven fok van, hetente indítok egy retek csapatot, meglátjuk mit látunk. A mai drazsírozott vaj retek magokat másfajta földbe ágyaztam, jókívánságokkal útnak indítottam őket. 09.27-én ültetett borsó egy hét múlva Felcimkéztem, Október negyedike van. Az egy hetes borsó kikelt, jó ez nekem? Kellemesen erős szél rázza le a diót amit a szúrólégy amúgy is kivégzett. Fényes szelek fújják a rózsákat, fákat, nem bántóan, csak a torna kedvéért. Fényes szelek, mint a lobogónkat, amire az van arra írva: Éljen a Szabadság. Dünnyög a fülemben a dal, ami még inkább apáink nemzedékének a dala volt, elhümmögöm itt a paradicsomoknak,...

Rámosolygok az alakra a fürdőszoba tükrében. Szélesre mérem a mosolyt és gyönyörködök szépséges fogaiban. Megkértem a drága, aranyos és fantasztikusan jó kezű fogorvos asszonyt, hogy ugyan készítsenek már nekem egy új szerkezetet, mert ami sikeredett azt nem nagyon kedvelem. Győzködött egy darabig, hogy mennyire jó az. Csinos, úgy áll mint Katiban a baba. Mindez rendben van, de nem. Más a beszéd, beleharapok a saját számba. Mennyivel izgalmasabb ha más harap az ember szájába. És elkészült. Egy halk megjegyzés kiséretében szerelte fel, kezet foghat Tapsi Hapsival. No igen, de ha már hatvankilenc évig görbe, előre álló kapafogaim voltak, akkor már a hátralévő évtizedekre sem akarok mást a számba. Miután eredetileg is így indult ez a projekt, megvoltak az „előtte szkenner” fájlok és lám,...

Hasra estem a kutyában. Bamba jószág, megállt előttem keresztben és nézte, ki ez a hülye ebben a világító sapkában a fején, sose láttam. Nyafogtam itt, hogy nem látok, persze, mert sötét van, kell valami eszköz. Kaptam az ötletet (köszi), a fejlámpa. Unokámnál ha nincs hetvenkilenc darab akkor egy sem, úgyhogy kértem egyet és mindjárt egy sapkába épített szerkezetet kaptam, hát ettől ez a nagy hajnali csodálkozás. De miután bemutatkoztam, úgy döntött mégsem harap belém. Varázssapka, zsebretett kézzel, fényözönben nézem a paradicsomokat. Mint egy autózás, csak nem levelüket hullató őszi fák villannak fel a fényben hanem csodás paradicsomok, paprikák. Piroslik a pritamin kifele a sötétből. Más perspektíva, izgalmas képek ahogy egy csokor zöld növényből mint nyuszi szemek az út szélén,...

Mégiscsak kellene már egy elemlámpa, a telefonommal világítani valahogy olyan fiatalos, nem áll rá a kezem. Meg bonyolult. Meg nem is tüntetek. Miért is tenném, hagyom, erőlködöm, hogy elnyeljen Herder filozófiája, így hajnalban különösen nyitott vagyok rá. Az elemlámpát felkapcsolom, és világít, látok. A telefonon olyan állapotba kell hoznom a képernyőt, hogy a lámpácska jelet mutassa, már az egy kihívás, azután erősen meg kell nyomni, ekorra már benne vagyok a sárban. A bakancsot is elő kellene már venni, de ha ezt megteszem akkor elfogadom, hogy ősz van. Inkább még hadakozom egy kicsit. Topogok a sárban. Csakazértis. Szürke, tízfokos reggel. Nyár volt még amikor esős égbolt varázsolt elém egy szép szürke, galambszürke zakót, kék ingel kísérve. Ez most inkább egy temetői lófogat...

Mintha egy üres peronon állnék, lemaradtam az ötórásiról. A nap elvarázsolta - ott szemben - az éppen csomagoló tölgyfát. Kívánatos vörösre festette lombját, mielőtt lerakja, minél kevesebb legyen a hosszú téli útra. Vizes minden, négy fok van. A költöző rózsák fekszenek előkészített ágyukon, várva, hogy a földbe bújhassanak. Úgy fest, mint egy vadászteríték. De ez itt nem a halál képe, éppen, hogy az életé. Itt lesz a helyük és itt lesznek elbűvölő, illatosan nyújtózó rózsák. Fél hét is elmúlt, elaludtam. Úgy volt, hogy fél ötkor szólt a macska, lassan kelni kell, jó, még egy kicsit és lett belőle, ami lett. Nem volt éhes a macska, ha az lett volna, biztosan kirúgott volna az ágyamból. És most így lemaradva, próbálok a napomhoz csatlakozni, elmaradt a teafőzés, a narancs az nem maradhat...

…és itt van, megérkezett, esős hetek után ideért az igazi színes ősz.

Szépresárgult, vörösödött diófa mutatta az utat mikor korai mikulásként hátizsákunkat megpakolva mindenféle jóval, szilárd és folyékony halmazállapotú meglepetéssel elballagtunk a gyerekekhez. Csak félórás séta, szűk másfél kilométer csöndes kertvárosi utcákon, házak, kertek, régen nem jártam gyalogosan erre. Meg-megcsúszik a „régennemvoltlábamon” bakancs a poros, kavicsos úton. Nafene, jobbra forduljunk vagy balra. Mindegy, nem lehet itt eltévedni. A húszlitert is fogyasztani képes trabantommal száguldottam hasonlóan csendes októberi szombat délután, Pestre, befele, vagy negyven éve, anyámékkal. Mert akkor az volt, hogy itt laktunk, ahol most és ők jöttek a „gyerekekhez”, hétvégi ebéddel, miegymással, a gyerekeknek. Évek, évek, jövések és menések. Ünnepek, Karácsonyok, kettő is...

Húszhúsz tízhúsz, húszhúsz tízhúsz játékos dallammal lökdösi a napot reggeli útján. A könnyebbik utat választja már egy ideje, nem erőlteti a meredeket, komótosan, lankásan, ahogy én is szeretem. Könnyedén, nem szívdobogtatóan. Dolgozik lapos útján, húzza fel a fűre a harmatot és a hideget. Egycsapásra vizes lesz minden, és visszaesik a hőmérséklet egy fokot. Csörögnek a földön a diófa levelei, a cseresznye még haragos zölden hadakozik a hideg reggellel, az őszibarack ezernyi keskeny pengével védekezik míg óvatosan tépkedi róla az idő, szeret, nem szeret, igazán, szeret, nem szeret, igazán. Gombákkal keveredve igyekszik az ég fele a fű, mintha soha nem jönne a tél. Mint a drogos, akit hajt a cucc, pedig nem akarja. Húszhúsz tízhúsz, akár egy ugróiskola nótája is lehetne, igaz, ma már...

Sokadjára térek vissza Paul Austerhez, most éppen a Holdpalota csicsergő, csobogó, gyorsan pergő mondatai adnak mentális frissességet eltompult agyamnak. Olyanok voltak ezek a hetek, mint ez a szarrá ázott fekete gumicsizma. Sötét, nyirkos, büdös és nyomasztó. Auster mindig elvarázsolt, megbőgetett Timbuktu történetével, a nem létező de vágyott uticél. Hosszan majdhogynem kétszer végig olvastatta velem Benjamin Sachs életútját a Leviatánban. Olyan Ő, Auster, mint a tiszta őszi eső, átmossa a levegőt, a lelket, felnyitja a szemed. A földön annyi minden szép dolog, szép érzés, szép gyerek, szép felnőtt és szépséges virág van. Játszom a Macskát - várom magamtól a kávét - ablakban egyengetem görbülő hátam, nyakam hosszúra nyújtva nézem meredten a szemben kerítésen egyensúlyozó ukrán macskát....

Majdnem bepisilek mire kihámozom magam ebből a sok őszre alkalmas ruhából. Nem szeretem ezt az időt. Hideg, vizes és sötét a reggel, négy fok, jó, hogy a hó nem esik. Sár van, nem tudom, hogyan is lesz a rózsák költöztetése. Sárban ez sem működik. A virágok is elcsendesedtek, minden takarékra került. Amikor márciusban beindult a beszarás első felvonása akkor legalább sütött a nap, bimbózott aminek az volt a dolga, a napocska se vette komolyan ezt az egész izét. Könnyű volt elviselni. Mondom utólag, mert az ember már csak olyan, hogy utólag okos. Akkor nem volt jó, mint, ahogy ma nagyon rossz. Tavasszal a napsütés felülírt mindent. Most a sötétség ás mély gödröt alánk. És eddig jutottam az elmélkedésben mire hozzám fértem. A lelkem az nem lett könnyebb, igaz, már nem fenyeget a vizes...

Szép hosszú, színes árnyékokkal búcsúzott a hét pénteken délután. Kedvesen melengette hátamat míg konzultáltunk a borsókkal és biológiai őrző védelmükre kirendelt hagymákkal. Megjegyeztem, a hagymák munkaideje minimum akkor kezdődik, mint a borsóké, ne késlekedjenek. Tíz perccel a borsók előtt itt kell lenniük, pisi-kaki, reggeli kávé, hogy készen álljanak mire a borsó hercegnők megjelennek. Vannak még hiányosságok, de szentül megígérték, mindent megígérnek. Lajstromoztuk a retkeket, hozzák a formájukat, lassan el kell ültetnem a negyedik csapatot. Fóliát kérnek az élenjáró paradicsomok, kissé hűvösek a hajnalok, fázósan húzódozik mindenki, nincs okunk a pirulásra. Az édeskrumplik is erősen sárgítják levelüket, kikívánkoznak a nedves hideg földből, unják a piros paprikákat a fejük...

Nem tudom mennyi az idő. Csendben, egyenesen fekszem, a szemem mozgatom a függöny felé. Világos van. Hol a macska? Álcázom magam érzéketlen fadarabnak, csak a szemem néz kifele a fejemből. A macska százéves rutinjával rájött, hogy kamuzok. Ott ült az ágyam mellett, bámult meredten és rögtön észrevette, hogy ébren vagyok, azonnal rám kiált KAJÁT AKAROK!!!! Adok neki, nem merek nem adni. Elkéstem, fél hét van, a nap is mutatja már magát a kert végében. Nyolc fok van, az üvegházban tizenegy. Napos, tiszta levegős délelőtt. A vajretek el akar varázsolni, de lehet, hogy csak unták a sötétséget az ültető ládában. Négy nap után kinéztek. Csak nem bújnak vissza, elzárom a híreket elölük, csata van, de ide a Kertbe nem hallatszik a csatazaj.  Darálás után most éppen a csepeli óvodákban...

Egyszer már kitöröltem a linket ami elvitt az Ember akit Ovenak hívtak film vetítésére. De elővarázsoltam és megnéztem. Fenntartásaim vannak a könyvek olvasása utáni filmnézéssel, jellemzően nem tetszenek. Ez volt a kivétel. Visszaadta a könyv erejét és amikor a szélütött Rune rokkant kocsijában ülve - mozgásképtelen, csak a szemei cikáznak értőn -, megfogja a durcás Ove vállán tekeredő visszavett slagot és fogja, erősen visszatartja, nem is tömlőt hanem barátját Ovét, na akkor hasad meg az ember szíve. Nézzétek meg. Jó az érzés, hagyom, óvom, maradjon, maradjon reggelig. Aztán úgyis eloszlik, mint az októberi köd a reggeli napsütésre. Kevés a tennivaló a Kertben, inkább csak nézegetem a komótosan csepegő esőt. Nagyon ráérősen nyomja, mintha napokig maradni akarna. Tervet készítek, mit...

Fényességes vasárnap délelőtt, rengeteg eső hergelte nyári futásra a kertet. Fehéren izzik a nap, de csak tizenkilenc fok amit letol ide nekem, a fejemre. Az üvegházban negyven fok van, hetente indítok egy retek csapatot, meglátjuk mit látunk. A mai drazsírozott vaj retek magokat másfajta földbe ágyaztam, jókívánságokkal útnak indítottam őket. 09.27-én ültetett borsó egy hét múlva Felcimkéztem, Október negyedike van. Az egy hetes borsó kikelt, jó ez nekem? Kellemesen erős szél rázza le a diót amit a szúrólégy amúgy is kivégzett. Fényes szelek fújják a rózsákat, fákat, nem bántóan, csak a torna kedvéért. Fényes szelek, mint a lobogónkat, amire az van arra írva: Éljen a Szabadság. Dünnyög a fülemben a dal, ami még inkább apáink nemzedékének a dala volt, elhümmögöm itt a paradicsomoknak,...

Rámosolygok az alakra a fürdőszoba tükrében. Szélesre mérem a mosolyt és gyönyörködök szépséges fogaiban. Megkértem a drága, aranyos és fantasztikusan jó kezű fogorvos asszonyt, hogy ugyan készítsenek már nekem egy új szerkezetet, mert ami sikeredett azt nem nagyon kedvelem. Győzködött egy darabig, hogy mennyire jó az. Csinos, úgy áll mint Katiban a baba. Mindez rendben van, de nem. Más a beszéd, beleharapok a saját számba. Mennyivel izgalmasabb ha más harap az ember szájába. És elkészült. Egy halk megjegyzés kiséretében szerelte fel, kezet foghat Tapsi Hapsival. No igen, de ha már hatvankilenc évig görbe, előre álló kapafogaim voltak, akkor már a hátralévő évtizedekre sem akarok mást a számba. Miután eredetileg is így indult ez a projekt, megvoltak az „előtte szkenner” fájlok és lám,...

Hasra estem a kutyában. Bamba jószág, megállt előttem keresztben és nézte, ki ez a hülye ebben a világító sapkában a fején, sose láttam. Nyafogtam itt, hogy nem látok, persze, mert sötét van, kell valami eszköz. Kaptam az ötletet (köszi), a fejlámpa. Unokámnál ha nincs hetvenkilenc darab akkor egy sem, úgyhogy kértem egyet és mindjárt egy sapkába épített szerkezetet kaptam, hát ettől ez a nagy hajnali csodálkozás. De miután bemutatkoztam, úgy döntött mégsem harap belém. Varázssapka, zsebretett kézzel, fényözönben nézem a paradicsomokat. Mint egy autózás, csak nem levelüket hullató őszi fák villannak fel a fényben hanem csodás paradicsomok, paprikák. Piroslik a pritamin kifele a sötétből. Más perspektíva, izgalmas képek ahogy egy csokor zöld növényből mint nyuszi szemek az út szélén,...

Mégiscsak kellene már egy elemlámpa, a telefonommal világítani valahogy olyan fiatalos, nem áll rá a kezem. Meg bonyolult. Meg nem is tüntetek. Miért is tenném, hagyom, erőlködöm, hogy elnyeljen Herder filozófiája, így hajnalban különösen nyitott vagyok rá. Az elemlámpát felkapcsolom, és világít, látok. A telefonon olyan állapotba kell hoznom a képernyőt, hogy a lámpácska jelet mutassa, már az egy kihívás, azután erősen meg kell nyomni, ekorra már benne vagyok a sárban. A bakancsot is elő kellene már venni, de ha ezt megteszem akkor elfogadom, hogy ősz van. Inkább még hadakozom egy kicsit. Topogok a sárban. Csakazértis. Szürke, tízfokos reggel. Nyár volt még amikor esős égbolt varázsolt elém egy szép szürke, galambszürke zakót, kék ingel kísérve. Ez most inkább egy temetői lófogat...